Megjegyzések Györke Zoltán új kötetéhez
Györke Zoltán kötete kulcsfontosságú munka, hiszen olyan témát feszeget, amelyet ugyan az idősebb generáció még jól ismer és anekdotaszerűen emleget mind a mai napig, de sok, most Kolozsvárra érkező fiatalnak meg se fordul már a fejében, hogy a „Cluj-Napoca” felirat mögött valójában a kommunizmus legsötétebb időszakának fájó öröksége rejtőzik. Ugyanakkor a kötet folytatása – vagy ha úgy tetszik, krónikája is – a 2014-ben indult kezdeményezésnek, amelynek mind magyar (Györke Zoltán, Bakk Miklós, Fancsali Ernő), mind román és szász (Radu Liviu, Jurju Cornel, Tudor Duică, Cămărăşan Ioana, Fărcaş Tiberiu) tagjai is voltak. Céljuk az volt, hogy Kolozsvár polgármestere elé terjesztik az 1974-es átnevezés visszavonására, a város régi, hagyományos román nevéhez (Cluj) való visszatérésére vonatkozó javaslatot.
A három nagy fejezetből és gazdag, mintegy száz oldalas dokumentumgyűjteményből álló kötet részletesen bemutatja az 1974. október 15-én ülésező RKP Központi Gyűlésének párbeszédét, amely során a diktátor és közvetlen környezete – többek között Elena Ceauşescu, Emil Drăgănescu, Manea Mănescu, Leonte Răutu – eldöntötték: bár nem sokat tudtak az egykori Napoca ókori településéről és arról sem voltak bizonyosan meggyőződve, hogy ez latin vagy épp dák név, a diktátor nyomására végül mind elfogadták, hogy másnap Kolozsváron átkereszteljék a települést. A gyűlésen egyébként mintegy negyven személy vett részt, több magyar is, ám néhány kritikus hangtól eltekintve – voltak, akik a helyi lakosság reakciójától féltek, mások a név történelmi hitelességében kételkedett –, a résztvevők szolgaian elfogadták Ceauşescu javaslatát.
A döntést követően – amelyet féloldalas dokumentumban rögzítettek – azonnal elküldték a hírt a párt hivatalos szócsöveihez és a kolozsvári közintézményekhez is, akiknek egyetlen szerepük volt: az új név promoválása és dicsőítése. A sorba számos kolozsvári történész is beállt, így – láss történelmi párhuzamot – az egyetem akkori történész-rektora, ªtefan Pascu is. A diktátor szinte császári triumphust imitáló látogatását összekötötték a római város „1850. születésnapjával”, amelyet számos kiállítással, emlékkötettel, új várostörténeti monográfiával ünnepeltek meg. A helyi lakosság sokáig fel se fogta, mi történt, amíg aztán sorra jelentek meg az újabbnál újabb várostáblák és a hivatalos dokumentumokban, személyazonossági iratokban már nem a „Cluj”, hanem a „Cluj-Napoca” név jelent meg. Ha épp nem olvasták el Bodor András írásait az ókori Napocáról vagy a korabeli propagandasajtó méltató cikkeit, sokan azt se tudták, miért és hogyan került a városnév mellé ez a furcsa szó.
A kötet első fejezetében Györke Zoltán részletesen bemutatja, mit tudott a korabeli román történettudomány és régészet az ókori Napoca városáról, hogyan írtak erről a témáról 1974 előtt és azt követően a nagyobb román történészek. Részletes és alighanem az első historiográfiai összefoglalója az ókori Napoca 20. századi kutatásának és történelmi narratívájának. Györke Zoltán hitelesen ábrázolja a Pascu neve által fémjelzett kutatástörténetet, amelyet sajnos 1990 után is számos Kolozsvárról szóló tanulmány, városi kalauz átvett. A visszatérő, főbb tévhitek, mítoszok ezekben a történelmi narratívákban rögzült: 1) Kolozsvár területén két évezredes városi hagyomány létezik. 2) Az ókori Napoca egy virágzó nagyváros volt 3) Hadrianus császár Napocába látogatott és városi rangot adott a településnek Kr. u. 124-ben.
Az első tévhit talán a legsúlyosabb, hiszen ezzel még maga a polgármester, Emil Boc is érvelt, amikor visszautasította Györke Zoltán és csapatának kezdeményezését. Azzal érvelt, hogy a Cluj mellé jogosan került a Napoca név, hiszen ezzel két évezredes városi kontinuitást rögzített a diktátor. Ez úgy, ahogy van, hamis. Fontos megjegyezni, hogy a Traianus császár hódítása és Erdély római provinciává formálása előtti időszakban (Kr. u. 106 előtt) az ókori irodalmi, földrajzi és epigráfiai forrásokból ismert Napoca nevű település egy dák vár, falusias jellegű település vagy akár egy népnév is lehetett, pontos földrajzi, régészeti azonosítására sajnos még nem került sor. A dák Napoca lehetett a Fellegvár területén, de akár a Kis-Szamos völgyének más magaslatain is, annyi viszont biztosan tűnik, hogy a rómaiak legtöbbször nem a meghódított népesség által lakott településre, hanem attól távolabb, völgyekben, folyó mentén vagy stratégiailag jól meghatározott pontokon hozták létre városaikat, katonai objektumaikat. Kr. u. 106-ban a mai Óvár területén létrejött római település (vagy esetleg erőd) tehát bizonyosan nem „folytatása”, kontinuitása a dák Napocának, annak ellenére, hogy a nevet a rómaiak is átveszik, így egy ideig akár „két Napoca”, egy dák, és egy római is létezett, igaz a dák települések a római korban tudomásunk szerint nem maradtak fönt hosszú ideig. A római Napoca ellenben 106 és 138 között apró településből (civil pagus, vagy katonai vicus) városias településsé nőtt, amely lehetővé tette, hogy Hadrianus császár municípiumi rangot adhasson neki. Később már colonia rangra emelkedik. A római város sajnos Kr. u. 270-től az Aurelianus féle kivonulást követően elnéptelenedik, így másodjára is megtörik az urbánus kontinuitás története. A Kis-Szamos völgyében ugyan laktak emberek és rövidebb, hosszabb ideig települések is létrejöttek a római romok között, városias jellegű település a XI. századig nem létesült a mai Kolozsvár területén. Nincs tehát sem földrajzi, sem régészeti kontinuitás a dák, római és magyar város között.
A második tévhit, amelyet Györke Zoltán kötetében kimutatott, a római Napoca (helyesebben: Municipium Aelium Napocensium, később Colonia Aurelia Napocensis) „virágzó nagyváros” mivoltára vonatkozik. Ez a kijelentés is enyhén túlzás, hiszen a rendelkezésünkre álló régészeti anyagból sajnos nem igazán derül ki területi nagysága, gazdagsága. A város még Dacia provincián belül sem mondható rendkívülinek, legfeljebb közepesnek, birodalmi léptékben pedig egyértelműen a kisvárosok közé sorolhatjuk.
A harmadik nagy tévhit – amelyre a diktátor is épített, akinek kolozsvári vizitje szintén egyféle császári látogatásként volt tudatosan megrendezve – Hadrianus császár látogatása Napocára és a városi rang adományozása 124-ben. Az ókori források (elsősorban a Historia Augusta és néhány rövidebb történeti forrás) ugyan valóban tesz említést Hadrianus jelenlétéről a két dák háborúban, mint hadvezér. A Traianus halála után kitört háborúban 117–118 között a császár valóban valahol Dacia határánál tartózkodhatott, arra azonban semmilyen bizonyítékunk nincs, hogy a császár meglátogatta a provinciát, így Napocát sem. (Moesiával ellentétben itt nem jelent meg az adventus Hadriani, a császári látogatás érméje sem). Arra sincs semmilyen bizonyítékunk, hogy Napoca Kr. u. 124-ben kapja meg a municípiumi rangot, csak annyit tudunk, hogy erre Hadrianus uralkodásának idején (117–138) került sor. Azt feltételezhetjük a provincia és környékének politikatörténetéből, hogy ez az eseményre uralkodásának első felére eshetett, tehát 117–124 között. Ceauşescu látogatása tehát az 1850-es évforduló és a császári bevonulás viszonylatában is anakronisztikus és hamis volt.
Györke Zoltán kötetének második fejezete a város átnevezésének utóéletét mutatja be a kommunizmus idején, részletesen elemezve azokat az intézményeket – városi tanács, megyei tanács, Kommunista Ifjak Szövetsége – amelyeket felhasznált a központi hatalom a városnév elterjesztésében, meghonosodásában. A nagy igyekezet ellenére a helyi lakosok – mind a románok, mind a magyarok – kétkedve tekintettek az új névre és anekdoták, mondókák is keletkeztek a furcsa városátnevezésről: „szép város Napóka, keresztelte apóka. Addig marad Napóka, míg felfordul apóka”.
Sajnos a vicces mondóka nem vált valóra. Bár az 1970-es években számos várost átneveztek, ezek egy része visszatért régi nevéhez, mások – például Szörényvár (Drobeta-Turnu Severin) – megőrizte a Ceauşescu által adományozott nevét. Így járt Kolozsvár is, annak ellenére, hogy 1990-ben többen jelezték, hogy vissza kellene térni a régi elnevezéshez. Ez több oknál fogva nem sikerült: egyrészt a Funar-korszak egyenes ági folytatása volt a Ceauşescu-féle „nacionál-kommunista” (sic!) ideológiának, másrészt a Cluj-Napoca „brand”, azaz márka lett az elmúlt évtizedek alatt: ez a név szerepel számos sportesemény történetében, az egyetemi, tudományos világ is így vett tudomást a városról és egyeteméről, ugyanakkor felnőtt számos generáció, aki ezzel a névvel ismerte meg a kincses várost. Ez a név olyan örökség, amelyet Györke Zoltán és csapata 2014-ben el akart tüntetni, ám úgy tűnik, a városvezetés ideológiai gyökerei még mindig a legmélyebb 19. századi talajból szívják a történelmi identitásukat. A kötet részletesen bemutatja azt a személyközi kapcsolatrendszert is, amely a három korszak – Ceauşescu-, Funar- és a Boc-periódus – közötti átfedéseket és szövevényes kapcsolatokat jelzi. Ugyan nem végez részletes ideológiai elemzést, de jól kivehetően szemlélteti, hogy Emil Boc és a kolozsvári román vezetés egy része ideológiai okokból ragaszkodik tovább a Napoca névhez és nem feltétlenül amiatt, mert olyannyira érdekelné a város római múltja, vagy régészeti öröksége. Mi sem bizonyítja jobban ezt az abszurd kontrasztot, mint a polgármesteri hivatal hozzáállása a város régészeti örökségéhez, római múltjához: míg a város 40 éve ismét viseli a Napoca nevet, az alattunk nyugvó római városról alig tudunk valamit, előbukkanó nyomait elfedték, eltörölték és Jakab Elek óta nem keletkezett részletes összefoglaló Kolozsvár római múltjáról.
Csak remélni tudjuk, hogy ez a kötet – amely megérne egy magyar nyelvű fordítást is – legalább életben tartja a 2014-ben megfojtott kezdeményezés szellemiségét, és mementót állít, figyelmeztetésként szolgál a fiatal generációk számára egy eseményről, amely nem igazán dicső, hanem sokkal inkább tragikomikus.
