Székely Árpád: dolgozni kell, és az eddigi utat követni

A nyugdíjba vonuló igazgatót a kollégiumban végzett énekművészek is köszöntötték

Székely Árpád: dolgozni kell,  és az eddigi utat követni
Aligha akadt olyan személy, aki ne érzékenyült volna el a kolozsvári Farkas utcai református templomban tartott csütörtök délutáni, meglepetésnek szánt ünnepi gálaműsoron, amelyet az 1990-ben újraindult Kolozsvári Református Kollégium igazgatójának és karnagyának nyugdíjba vonulása alkalmával szerveztek kollégái, egykori és jelenlegi tanítványai, támogatói. A köszöntőkben Székely Árpád harmincegy éves szolgálatát méltatták, és amint azt Kató Béla püspök hangsúlyozta: most, hogy úgy döntött, leteszi a karmesteri pálcát, nyugodtan teheti ezt meg, mert olyan értéket hagy a közösségre, amelyet továbbvinni mindannyiunk kötelessége. Mint fogalmazott, a megszabott irányt kell megtartani, és akkor még sok termékeny esztendő következik. Volt és jelenlegi tanítványai, az opera zenekara kíséretében a zene hullámhosszán fejezték ki hálájukat, Elköszönő címmel pedig egy neki szánt, pontosabban róla szóló kötet is készült.

Mindenkit meglepett a hír, amikor nyilvánosságra került, hogy Székely Árpád, a Kolozsvári Református Kollégium igazgatója nem vállal több igazgatói mandátumot, és nyugdíjba vonul, hiszen neve gyakorlatilag összenőtt az 1990-ben újraindított, a kommunizmus idején megszüntetett tanintézettel. Székely Árpád harmincegy évig igazgatta a református kollégiumot, így 1989 után az egyedüli kolozsvári magyar iskolaigazgató, aki ennyi ideig irányított egy tanintézményt. Ugyanakkor igazgatói teendői mellett – zenetanári végzettségének köszönhetően – kiváló énekkart működtetett, amely számos versenyt nyert, és nemzetközi hírnévre tett szert. Visszavonulása alkalmából beszélgettünk Székely Árpáddal az eltelt három évtizedről, és próbáltunk kicsit belelátni a jövőbe is.

– Nem kellene meglepetés legyen a visszavonulásom, mert már elég rég mondogatom, hogy előbb-utóbb eljön az idő, amikor nem fogom tudni tovább vállalni ezt a feladatot. Úgy érzem, egészségi állapotom már nem engedi meg, hogy újabb négyéves mandátumba belevágjak. Harmincegy év igazgatóság nem kis próbatétel, itt az ideje, hogy kicsit magammal és az egészségemmel is törődjek, mert eddig eléggé elhanyagoltam. Mindig az iskola és a gyermekek voltak az elsők. Arra törekedtem, hogy minél színvonalasabb legyen az oktatás, a tanulóink bárhol megállják a helyüket, és kiérdemeljük a szülők bizalmát. Hála Istennek, a tanári kar partnernek bizonyult a célkitűzések elérésében. Egyik lelkész tanárunk, Vetési László azt vallotta, nemcsak arra kell megtanítani a gyermekeket, hogy jobbra vagy balra, illetve előre és hátra nézzenek, hanem arra is, hogy olykor felfelé is tekintsenek. Ez a perspektíva elsősorban a hitvallásos oktatás eredménye, amely nagyon sok diákot megóv a tévutaktól, az eltéve(lye)déstől. Főleg most, a 21. században láthatjuk, hogy mennyi ilyen kísértés adódik az életükben. Társadalmi jelenség, hogy gyorsan akarnak felnőni, mindent ki szeretnének próbálni, ezért jó, ha van egy megtartó keresztyén értékrend. Hiszen mindent szabad ugyan, de nem biztos, hogy minden jó. Úgy érzem, hogy a harmincegy év alatt sikerült ennek a szellemiségnek megfelelően működtetni az iskolát.

Minden tanévet úgy zártunk, hogy a következőben mi mindent szeretnénk megvalósítani. Azt hiszem, jelenleg nincs még egy olyan tanintézmény Kolozsváron vagy akár Erdély-szerte, amelyben az oktatás szinte teljes skálája működjön az óvodától kezdve az elemi oktatáson át a gimnáziumi, középiskolai és szakoktatásig, továbbá a posztliceális egészségügyi képzésig. Mindezt nagyon nehéz összefogni, de hála a Jóistennek és az egyházkerületünknek, sikerült biztosítani az ehhez szükséges személyzetet, hiszen nyolcszáz feletti a diáklétszám, és több mint kétszáz a bentlakó tanuló. Az utóbbi másfél év borzasztóan nehéz volt, de a lényeg, hogy sikerült az alkalmazottakat megtartani, és rengeteg munkával a diákokat is közel tartani az iskolához, ami nagy szó. Úgy vélem, az online oktatás óriási törést jelentett. Sokat gondolkodtam azon, hogyan lehet megmagyarázni a gyermekeknek, akiket eddig tiltottunk a számítógéptől és a telefontól, hogy most napi 8-10 órában kényszerítjük őket ugyanezen eszközök használatára... Jelen pillanatban helyrebillenni látszik a helyzet, és bízom abban, hogy ősztől végérvényesen visszatérnek a diákok az iskolába. Mert az igazi oktatás szemtől szemben történik. 


Székely Árpád: egy gyermek jövőjét nem lehet kockára tenni (Rohonyi D. Iván)

– A harmincegy év nem kevés idő, főleg, ha arra gondolunk, hogy gyakorlatilag a semmiből kellett újraépíteni az iskolát. Mi adott erőt, hogy eleget tegyen ennek a feladatnak, és a nehézségek árán se hátráljon meg, amiből akadt bőven a tanintézmény újraalapítása óta? 

– Ha valaki a pedagógusi pályát választja, tisztában van azzal, hogy gyermekeket kell nevelnie, tanítania, egyszóval emberré kell faragnia őket. Számomra nagyon sokat jelentett néhai Csiha Kálmán püspök úr útmutatása és a kolozsvári zenelíceum nevelése. Másodikos koromban kerültem a zeneiskolába, gyakorlatilag ott nőttem fel, és ott olyan emberek tanítottak, akik arra neveltek: úgy kell dolgozni, hogy annak eredménye legyen, különben nincs értelme. Világosan elmondták, aki nem akar tanulni, annak ott nem nagyon lesz maradása. De nem akartunk elmenni, inkább megtanultunk dolgozni, hogy sokszor már alig volt energiánk. Az egyetem befejezése után kihelyeztek a Zsil völgyébe. Ott nehéz körülmények között lehetett tanítani, mindenáron el akartam onnan jönni. Kilencvenben aztán úgy döntöttem, hogy tényleg nem maradok tovább. Addig nem sikerült eljönni, mert a Zsil völgye eléggé zárt tömb volt, hiába próbálkoztam versenyvizsgázni a brassói filharmóniához, a kolozsvári és a temesvári operákhoz pedig nem tudtak alkalmazni. Aztán tudomást szereztem arról, hogy a református egyház, élén Csiha püspök úrral, újra szeretné indítani a Kolozsvári Református Kollégiumot. Nagy nehezen, áthelyezéssel sikerült végül ide kerülnöm.

A tanévkezdés után körülbelül egy hónap elteltével rám bízták az igazgatóságot. Mivel akkor indult újra az iskola, nagyon bizonytalan volt minden, nem akartak bennünket hivatalosan elismerni. A püspök úr már a legelején a lelkünkre kötötte, hogy mindenki úgy álljon a munkájához, hogy ez egy misszió, és minden tanár a maximumot nyújtsa. Ha ennyi gyermek idesereglett, s ennyi szülőnek az a vágya, hogy hitvallásos nevelést kapjon a gyermeke, akkor ennek eleget kell tenni, és meg kell felelni. Nagyon, de nagyon nehéz volt a kezdet. Nem kaptunk épületet, bentlakást, néhány napig a templom különböző sarkaiban húzódtak meg az osztályok. A vidéki diákokat a gyülekezeti tagok fogadták be. Tanár sem volt minden tantárgyra, de sok nyugdíjas kolléga jött ingyen tanítani, akik mindezt csak azért vállalták, hogy a kollégium újraindulhasson. Végül kiutaltak néhány osztálytermet a Györgyfalvi negyedi 16-os általános iskolában, mivel ott csökkent a gyermeklétszám, és üresen álltak a helyiségek. Az a négy osztályterem viszont nekünk nem volt elég, így az osztályok felváltva, délelőtt és délután is jártak iskolába, borzasztó körülmények között. Az első napokban nem volt se pad, se szék, a diákok a földön ültek. Tankönyvek sem álltak a rendelkezésünkre, és hogy legyen valamiféle naplónk, földrajzfüzeteket vásároltam, amelyeket megvonalaztam, s ezekbe írták a kollégák a jegyeket. Olyan személyek tartották bennünk a lelket, mint Tőkés Elek, Nagy Arisztid, Furdek Mátyás és még sokan mások, akik sajnos már nincsenek közöttünk, s akiktől én mint fiatal vezető rengeteget tanultam. Ha nem álltak volna mellettem, nem tudom, mi lett volna. Mivel nekik nagy tapasztalatuk volt, mindig a legjobb ötletekkel, tanácsokkal álltak elő, és próbáltak segíteni.

Már rögtön a legelején elkezdtem azon gondolkodni, hogy meg kellene szervezni a kórust, mert ugye, én elsősorban ahhoz értettem. Ilyen szempontból a kolozsvári zeneakadémia után Petrozsény számomra nagyon jó műhely volt, hiszen ott öt, legkülönbözőbb féle énekkarom volt, és mindegyikkel szép eredményeket értünk el. Nos, azt mondtam, ha feljöttem Kolozsvárra, akkor a kollégiumnak is lesz egy jó énekkara. Ez nem akármilyen kihívást jelentett számomra, hiszen itt komoly zenei élet zajlott. És a Jóisten megsegített, s kialakult egy nagyon jó énekkar, amely harminc éven át remekül működött. A legutóbbi év fájdalmas és szomorú volt számomra, hiszen nem tudtam kórusórákat tartani, ami miatt feleslegesnek is éreztem magam. Ez olyan, mintha az embernek levágnák a kezét vagy a lábát, ugyanis engem nem az igazgatóság éltetett – az ezzel járó munkát elvégeztem, mert rám volt bízva, s tudtam, hogy el kell végezni –, hanem elsősorban a tanítás és a kórus. Mivel zeneesztétikából doktoráltam, ez is nagyon sokat segített abban, hogy fejlesszem az énekhangot és a legjobbat kihozzam a mindenkori kórustagokból. Büszke vagyok arra, hogy nem egy esetben olyan hangok kerültek ki innen, akik ma a világ nagy színpadain énekelnek. Innen indultak, és többen szép karriert futnak be. De nemcsak az énekeseknek, hanem a lelkészeknek, a vallástanároknak, a pedagógusoknak, a színészeknek is kell tudni énekelni. Mindig azt mondtam a diákjaimnak, soha nem lehet tudni, hogy az élet hova sodorja őket, és mikor használhatják fel majd ezt a tudást. 

Istennek hála voltak olyan kollégák mellettem, akikre bármilyen körülmények között számíthattam, így az ő támogatásukkal és a Jóisten segítségével sikerült megvalósítani mindazt, ami ma látható. Úgy vélem, elég erős iskolát építettünk fel az elmúlt három évtizedben, amely jelenleg több mint nyolcszáz diákkal és százötven alkalmazottal működik. 

Az utolsó nagy lépés a szakoktatás felvállalása és beindítása volt, amely szintén jelentős eredményként könyvelhető el. Kitűnő kollégákat sikerült beszervezni, és most már olajozottan megy ott is a munka. Szakolimpiákra is eljutottak diákjaink, ahonnan még díjakat is hoztak. Annak idején, amikor elindítottuk a szakoktatást, Kovács Tibor iskolalelkésszel megegyeztünk abban, hogy itt is ugyanazok a törvények és szabályok lesznek érvényesek, mint a kollégiumban. Nagyon fontosnak tartom, hogy minden gyermek rájöjjön arra, hogy milyen tálentumai vannak, és igenis van olyan szakterület, ahol ő lehet a legjobb, s ez biztosítja majd számára a sikerélményt és persze a megélhetést. Elsajátít egy szakmát, és értékes mesterember válik belőle, aki(k)re egyre nagyobb szükség van. Vannak azonban problémás gyermekek, akiknek a közoktatásban helyet kell biztosítani. Sajnos, a romániai tanügyi rendszernek sok hibája van. A problémásabb helyzetű gyermekeknek fejlesztő szakemberekre, pedagógusokra lenne szükségük, akik segítik őket az előrehaladásban. Ez lenne az igazi segítség számukra, ellenkező esetben elveszíthetjük őket. Sajnos, egyre inkább fogyunk, ezért nem engedhetjük meg magunknak, hogy egy gyermeket is elveszítsünk. De hiába hangoztattam évek óta mindezt, mindmáig süket fülekre talált.


„Mindig velem, Uram” – zengte a Kolozsvári Református Kollégium és az öregdiákok egyesített kórus (Székely Ákos)

– A kezdetektől fogva nagy hangsúlyt fektetett a zeneoktatásról, amely azt is jelentette, hogy a gyermekekkel rendszeresen járt operába. Mi lesz az énekkarral, hiszen ön nélkül a kórus működését eléggé nehéz elképzelni...

– Előzetes nyugdíjba vonulás esetén nem lehet dolgozni. De tanácsot, segítséget bármikor szívesen adok, amennyiben azt igénylik. Ugyanúgy, ahogy az iskolának, a kórusnak is működnie kell tovább. Van két fiatal kolléga, akik itt végeztek, mindketten ügyesek, talpraesettek, és tudják, mi a dolguk. Természetesen a következő igazgatótól is függ majd, hogy mennyire támogatja őket. Megértem, hogy kell sok-sok matematika-, biológiaóra stb., de azért kell a zene és egy kis lélek, a Szentírás oktatása. Óriási dolog, ha egy tanintézményben van lelkész tanár és iskolalelkész is, hiszen a lelkész munkáját semmi nem tudja helyettesíteni. 

Valóban az elmúlt években rengeteget jártunk operába, én ehhez mindig nagyon ragaszkodtam. Azt vallom, hogy a hit szentélye a templom, a művészeté pedig az opera, a filharmónia, a színház. És ha már itt vagyunk Kolozsváron, akkor ezeket teljes mértékben ki kell használni. 

– Milyen tervei vannak a jövőre nézve? Hiszen az iskola gyakorlatilag három évtizeden keresztül a második otthona volt…

– Most egyelőre hétvégeken hazamegyek a szülőfalumba, és mivel ott nincs kántor, a vasárnapi istentiszteleteken, amelyeken amúgy is részt vennék, vállalom a kántorizálást, s természetesen továbbra is bármiben segítek, ha azt igénylik. Az igazgatói tisztséget pedig valakinek fel kell vállalnia, hiszen az iskolának tovább kell működnie. Ki szeretném emelni, nagyon sokat köszönhetek Török Zoltán főtanfelügyelő-helyettesnek, akárcsak a mostani főtanfelügyelő asszonynak, mindketten humánus, korrekt embernek bizonyultak. Gondolom, az utódomnak is segítségére lesznek.

Mindig csodáltam az öreg diákokat, hogy mennyi szeretettel jöttek ide vissza, mennyire ragaszkodtak a kollégiumhoz, mennyire sokat jelentett számukra ez az iskola... Soha nem felejtem el, amikor a Jóisten megadta, hogy 2002-ben végre visszaszolgáltatták az egyháznak a kollégium egykori, Farkas utcai épületét, milyen boldogan jöttek, és ajánlották fel a segítségüket. Azt hiszem, nincs még egy olyan iskola, amelynek a portásai nyugdíjas lelkipásztorok lettek volna. Amikor visszakaptuk az épületet, gyakorlatilag éjjel-nappal őriztük, nehogy visszafoglalják, vagy betörjenek az iskolába. Azonnal jelentkeztek a nyugdíjas lelkészek mint volt diákok: Adorjáni Bertalan, Cseh Zsolt, Kun Árpád, és érdeklődtek, hogy van-e portás. Nincs – feleltem. Na, akkor jövünk a kapuhoz. Az ilyen dolgok az embernek erőt adnak, hogy nem szabad feladni, és van értelme a küzdelemnek. Nagyon fontos, hogy ezt az érzést továbbadjuk a mostani diákoknak is. 

– Milyen utat kellene követnie a leendő igazgatónak, a kollégium tanári karának ahhoz, hogy a több évszázados múlttal rendelkező tanintézménynek hosszú távú jövője legyen?

– Úgy érzem, hogy az eltelt három évtizedben a Jóisten segítségével kialakult egy olyan út, amely eddig biztonságosnak és jónak bizonyult. Én a jövőre nézve csak annyit tudok mondani, hogy dolgozni kell, és ezt az utat követni. A hitvallásos nevelést továbbra is meg kell tartani. És soha  nem szabad elhajlani a szabadosság felé, mert ez most nagy divat az iskolákban. Nekünk volt egy nagyon jó rajztanárnőnk annak idején a zeneiskolában, aki mindig azt mondta: gyermekek, nem mindig az éppen időszerű divatot kell követni, mert az hamar elmúlik, te döntsd el, hogy mi talál az egyéniségedhez, és nem baj, ha esetleg nem divatos, a lényeg, hogy neked jól álljon, s te jól érezd magad benne. Úgy érzem, a kollégiumnak az egyéniségéhez nem a szabadosság talál, az elhajlás erre vagy arra, hanem a középút, és ha a kollégák ezen haladnak tovább, akkor ez a jövőben is eredményhez vezet. Mindig azt tanácsoltam: ne az legyen feltétlenül a legfőbb célunk, hogy elsők legyünk, hanem az, hogy akit ebből az iskolából kiengedünk, az ne csak a szakmájában és a hivatásában legyen sikeres, hanem emberségből, közösségi felelősségből is jelesre vizsgázzon. És bármit teszünk ügyintézésben, az legyen mindig hivatalos és biztos. Én rendszerint inkább kivártam a törvényes lehetőségeket, minthogy reszkírozzak, mert egy gyermek jövőjét nem lehet kockára tenni. A tanárnak pedig az a dolga, hogy neveljen és irányítsa, egyengesse az ifjú útját. Mert ez az út visz a jövőbe. Nem utolsósorban pedig hála Istennek minden eddig elért eredményért.

Elköszönő

A Kolozsvári Református Kollégium életében először készült olyan könyv, amelybe nem kértünk Igazgató úrtól vezércikket, nem kellett beszámolót írnod a kórusról, iskoláról, támogatókról, mert ezt a könyvet most mi, a kollégium egykori diákjai, tanárai, támogatói, kollégák és példaképeid írták Rólad, Neked.
Mindannyian tudjuk, hogy nem szereted, ha dicsérnek, ha méltatnak, hiszen a szolgálat iránti alázatoddal, a mindig magától értetődő önfeláldozó munkamoráloddal nem fér össze az ünneplés, a hangos szóval kimondott elismerés. Mégis, mi, akik tanúi voltunk pályádnak, tagjai a csapatodnak, tisztelői a munkádnak, szeretnénk valami különlegessel meglepni a búcsú váratlanul érkezett pillanatában. Többek között egy könyvvel, amiből szinte kizárólag a te példányod készült el, amiben szavakból, személyes történetekből építünk neked emléket úgy, ahogyan beírtad magad a szívünkbe, ahogyan beépültél diákjaid személyiségébe, ahogyan meghatároztad számtalan tanítványod, kollégád és főként a kollégium sorsát.



Az alma mater pater­nosterének szól ez a kötet – hiszen a kettő közötti széttéphetetlen kötelék volt évtizedekig a biztonságunk –, aki úgy volt nagyszerű kapitányunk, hogy nemcsak jobbra-balra, előre és hátra nézett a viharban vagy akár gyanús szélcsendben, hanem mindig fel is, az égre… és ezért nem futottunk soha zátonyra. Ezért lett az álomból való, a feltámasztott, a külső szemlélők nézőpontjából, nem túl nagy reményű kollégiumból mamutintézmény, amely az újjászületést követő 31 évben a jó gazda következetes, szigorú és mégis keresztyéni szereteten és értékrenden alapuló irányítása alatt vált azzá, amire mindannyian büszkék vagyunk. 

Az a bizonyos körülírhatatlan kollégiumi lelkület, amit nem lehet elmesélni, amit csakis az ért, aki megélte, ami sebekből, honvágyból, jogos és jogtalan büntetésekből, vágyakból és kudarcokból, megszégyenülésből és mámoros sikerélményekből, a diri szidásaiból és bajusza alatt bujkáló mosolyából, dicséretekből, kóruskiszállásokból, dühből és boldogságból kitermelődött… nos ez maga az erkölcsi magaslat és megmagyarázhatatlan összetartozás, aminek Te voltál a kovásza. 

Ezt köszönjük meg most neked, számot vetünk azzal, mit jelentettél az életünkben, és legyen ez a könyv tanúság, hogy a közösségért áldozott életed nem volt hiábavaló, hogy az elvetett mag kihajtott, sőt gyümölcsöt terem, és mindannyiunkat, akik részesei voltunk a történetnek, Ottlik szavaival élve, az összetartozásnak időtlen időkre szóló köteléke bogoz össze, valami, ami talán kevesebb a barátságnál, de több a szerelemnél. 

Visszavonulsz, de szellemed bennünk él tovább, jöhetnek akármilyen új szelek, de az eszmény, az ideál sokunkban az marad, amilyen veled volt ez az iskola. Magasra tetted a lécet, és most sem kisebb a kihívás, mint amilyen 31 évvel ezelőtt volt, amikor te léptél egy nagy hírű erdélyi felekezeti iskola örökébe. 

Pál apostollal mondhatod: „Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam”, a stafétát átadom… 

Hála és köszönet mindenért! Kapitány, kapitányunk, Isten áldjon! Békés, nyugodt, derűs őszi napokat kívánunk, és jó egészséget, hogy minél tovább élvezd a jól megérdemelt szabadságot!

Rácz Melinda
(Elhangzott a Farkas utcai református templomban tartott ünnepségen)

Borítókép: Székely Ákos

promedtudo2Hirdetés

A rovat cikkei

Az eddigi romániai választási kampányok közül a jelenlegi volt a legcsendeseb – nyilatkozta újságíróknak Marcel Ciolacu kormányfő, a Szociáldemokrata Párt (PSD) elnöke. A politikust annak apropóján kérdezték, hogy egy Călăraşi megyei kis településen, Măriuţa faluban összecsaptak az utcán a szociáldemokrata és a liberális párt hívei, fenyegették, köpködték, szidalmazták egymást.
Máskép(p)