Szorult szívvel indulok útnak Kolozsvárról, egy barátom megtölti gázolajjal a személygépkocsim üzemanyag tartályát, a Magyar Unitárius Egyház keretében működő Gondviselés Segélyszervezet étkezésre való pénzzel lát el, Butka Gergőnek, az RMDSZ szatmári képviselőjének köszönhetően pedig szállást kapok a megyeszékhelyen. Önkéntes és riporteri munka vár rám az ukrán-román határövezetben: hol érkezik Romániába a legtöbb menekült, vannak-e közöttük kárpátaljai magyarok, mennyire felkészültek a magánszemélyek és a közintézmények, valamint a karitatív szervezetek az áradat fogadására.
Meglep, hogy Szatmárnémeti határáig egyetlen ukrán rendszámú személygépkocsi sem jön szembe velem. A város észak-keleti kijáratánál lévő egyik töltőállomásnál megállok pihenni, szóba elegyedek az egyik alkalmazottal, aki megtudva ott tartózkodásom okát, azonnal mutatja: azok ott ukránok. Harmincöt év körüli férfi a feleségével és két elemista kisfiával.
– A feleségem és a két fiam Ungvárról érkezett, viszem őket Csehországba, én ott dolgozom – mondja a férfi, akivel csak a Google translate segítségével értjük meg egymást.
Nem tűnnek szomorúnak, inkább a felszabadult lelkű emberek benyomását keltik.
Szürkületkor érkezek a halmi határátkelőhöz. A határőr alaposan szemügyre vesz, kérdezi, mi járatban, lejelenti, hogy újságíró van a környéken. Nem enged a határon éppen átkelt és a parkolóban várakozó ukrán menekültekhez, tilos bennebb menni – mondja.
Az egyik közlekedési sávot „eltorlaszoló” gépkocsira leszek figyelmes, ablakaiban felirat: JW.org. Tudom, a Jehova Tanúi vallási csoportról van szó. Szóba elegyedek Malancaş Ioan úrral, mondja, az alig 15 kilométerre fekvő Batarcs (Bătarci) községben lakik, a többi testvérrel egymást váltva várják az ukrán Jehova Tanúit.
– Természetesen nem csak őket fogadjuk szeretettel. Mindenkinek segítünk, aki hozzánk fordul – mondja, s megigazítja a feliratokat. – Na, így jobban látszik – teszi hozzá.
Egy Ukrajnába tartó, ukrán rendszámú teherszállító sofőrjével is szóba állok. A nagyszöllősi férfi nem fél visszamenni.
– Lesz, ami lesz. Végzem a dolgomat, a többi már nem tőlem függ – mondja, s siet vissza a járműhöz.
Gépkocsi parkol le, egy hölgy száll ki belőle, megkérdezem, vajon ő is újságíró.
– Segélyeket viszünk ukrajnai testvértelepülésünk lakói számára, akiknek több száz honfitársukat kell fogadniuk – mondja sietve, majd átszalad az úton, ahol egy furgonba ül.
A kérlelés és az újságírói igazolvány felmutatása meghozza az eredményét: beleegyeznek, hogy velük tartsak. Kiderül, a nagytarnai (Tarna Mare) polgármester, Sobius Monica és helyettese, Lenghel Vasile felfújható matracokat, generátorokat, elemlámpákat visz Ukrajnába.
– Nem hiszem, hogy elmegyünk Kistarnáig, túl veszélyes lenne, Iván a sorompó másik oldalán áll, lássuk, mit mond. Szívem szerint azonnal visszaindulnék, a határt ugyanis bármelyik pillanatban lezárhatják, s Ukrajnában ragadunk - jegyzi meg aggódva.
A mondottak alapján rádöbbenek, lehet, huzamosabb ideig a szomszédos országban maradunk, de már nincs visszaút: a sorkatona felírta, hány utas van a furgonban, inti, azonnal menjünk tovább.
Rendkívül feszült a hangulat a határátkelőn: fél tucat rendőrkutya teljesít szolgálatot, kétszer annyi határőr, a zöld egyenruhába öltözött katonák száma tizenöt körül mozog. Elemlámpával világítanak szembe, undorral veszik el az útleveleket, ám amikor rájönnek, segélyeket viszünk honfitársaiknak, modoruk valamelyest megváltozik.
Alig megy valaki Ukrajnába, ellenező irányba viszont annál többen várakoznak. Akadékoskodik az ukrán vámos, fel kell hívják a kedvezményezett település polgármesterét, Iván urat, aki ukránul magyarázza el, a segélyre feltétlenül szükség van, egyre több menekült érkezik a háborús övezetekből.
Irány vissza, bármelyik pillanatban lezárhatják az ukrán-román határtAz első benzinkútnál átpakolják a rakományt, ölelés, búcsúzkodás, muszáj gyorsan visszaindulnunk, az a hír járja, bármelyik pillanatban lezárhatják a határátkelőt, senki sem mehet ki Ukrajnából.
A határon fiatal lány kéri, húzzuk le az ablakot: ukránul kezd beszélni, mondjuk, nem értjük. Rájöhettünk volna, hogy csak egy dolgot kérhet: vegyük fel, s vigyük át a határon. A furgon hátsó üléseit kivették, férjen a segély, elől hárman ülünk két helyen. Csak remélni tudom, hogy nem álmodok a lány elkeseredett arcával…
A román oldalon ugyanott várakozik Malancaş úr, a rendíthetetlen igehirdető. Odébb kisebb csoportot veszek észre, kiderül, a Bétel Pünkösdi Gyülekezet önkéntesei várják a menekülteket.
Szatmárnémetibe érve vendéglátóm, Attila, aki a belvárosban több lakrészt bérel, azt mondja: pénteken robbanásszerűen megnőtt a foglalások száma. Alig szállásolja el az egyik ukrán családot, máris jön az értesítés az újabb foglalásról.
Leteszem a csomagjaimat, a kocsimért megyek, hozzam az ingatlan elé. Attila újabb ukrán családot fogad, amely előbb Magyarországra, majd a Moldovai Köztársaságba próbált bejutni, sikertelenül.
– Szlovákia a célállomásunk, ott tudjuk meghúzni magunkat – mondja a férfi annak a fiatal hölgynek, akit pár perccel korábban ismertem meg az épület előtt, s aki indiai férjével néhány perccel előttem érkezett a szállásra.
A kocsiban egy kisgyermekét magához szorító nő, a hátsó ülésen egy kisfiú várakozik, amíg apa intézkedik. Mihelyt bemennek az épületbe, egy másik urán rendszámú személygépkocsi érkezik…
Fotóriportunkat ITT nézhetik meg.
(Borítókép: a szerző felvétele)
