Nők számára az ékszer nem csak kiegészítő kellék, mondják, egyféle érzelmi kötődés alakul ki a viselő és a testdísz között. Az ékszernek lelke, filozófiája van: jelkép, vizuális üzenet magunkról a világnak, legyen szó egyszerű aranykarikáról, bőrdíszműről, bármiről, ami kiemel, láthatóbbá tesz. Amitől különlegesnek érezzük magunkat. Érdekes kémia…
Nádudvary Lászlónak ebbe a bensőséges kapcsolatba sikerült beférkőznie harmadik félként. Hálás szerepe van az ékszerésznek. Afféle közvetítő, „mediátor” a bonyolult női lélek és a nyers tárgyi világ között: ő adja meg a formát. Márpedig a Nádudvary-formák különlegesek és különlegessé tesznek, ezért lehet nagyon szeretni őket. Talán ez a titok, ezért annyira közkedveltek egyedi, eredeti, divatos, de mégsem divatfüggő darabjai.
A szépet kedvelő kolozsváriak számára jól ismert művészházaspár válaszúti műtermébe nagy kíváncsisággal kérezkedtünk be. A kis műhelyben kicsomagolva a dániai kézműves- és dizájnvásárról visszakerülő bemutató darabok, bőven akadt fotózni való. A Nádudvary-termékek ma már önálló márkának számítanak, László ékszerei, feleségének, Máriának a textiljei külföldön is megtalálják közönségüket.
László beszél a kezdetekről, ahogy önmagát képezve, lépésről lépésre ismerkedve a fémmegmunkálási technikákkal, megalkotta ezt a sajátos, lelkünkhöz közel álló formavilágot. Elmagyarázza részletesen a gyártási folyamatot, én közben elmélázok a rengeteg apró, színes nyelű laposfogó látványán. A demonstráció részeként hirtelen felsercen mellettem a forrasztóláng, olvad, hajlik a fém. Megtanulom és azonnal el is felejtem annak a masinának a nevét, amellyel László nyújtja-lapítja az anyagot, és csodálkozva nézem végig, amint az ujjbegynyi ezüst előbb-utóbb megadja magát és méltóságteljesen átveszi a művész által diktált formát.
Az asztalon egy monogramos ezüstvilla vár sorára, történet is van mögötte, családi kincs, amely hamarosan karperecként ébred majd új életre. Mellette egy díszesen megművelt, régi idők bőségét idéző cigarettatárca, saját gyűjteményéből.
„Kivesztek ma már az avatott ékszerészek, akik ismerték a mesterséget, és akiktől tanulni lehetne” – mondja László, miközben csodálattal, tisztelettel forgatja ujjai közt a tárgyat. (Szinte biztos vagyok, hogy abból a kis dobozból soha nem lesz fülbevaló, medál…)
Mária férjével osztozik a műhelyen, de hirtelen mintha egy teljesen más helyiségbe lépnénk be. A marógépek, lángszórók, polírozók világától alig néhány lépésre a leheletkönnyű selymek, „színes tinták” szférájába. A fény is barátságosabban esik erre a munkaasztalra, amely most tele van habfehér selyemdarabokkal, a polcon rendezett sorokban a festékek sokasága.
Nem győzök betelni ennek a két, egymással teljesen ellentétes világnak a látványával: a kényes textil és a durva fémforgácsok harmonikus együttlétével. Két alkotó, két különböző alkotási folyamat, amely picit sem zavarja egymást, nem lehetetleníti el a másikat, épp ellenkezőleg! Teljességet, összhangot teremt. Inspirálják egymást.
Textilművész házigazdánk bemutatja a selymek színezésének technikáját, előkerülnek a sálak, majd a ruhák. Rengeteg kék. Égszínkék, azúrkék, ultramarin, de még ennél is több. A víz motívuma jelenik meg mindegyiken – magyarázza. Én meg azon elmélkedek, vajon milyen fény áradhat „odabentről”, a lélek mélyéről, amely ilyen pompás színkombinációkban verődik vissza a közömbös anyagon.
A sálak után a ruhákat csodálom, mindegyik különleges, egyedi darab, szintén a „kék korszakból”. Az elmúlt hónapokban több kiállításon is volt alkalmunk látni a kollekciót. Érdekes, meséli, hogy textilalkotásaira, ha ruhaként kerülnek kiállításra, jobban felfigyelnek. Valahogy közelebb érzi magához a közönség. De nem csak felfigyelnek, sokan viselik is… a viselő maga is az alkotás részévé válik – mondja. Akárcsak az ékszerek esetében – tehetjük hozzá.
„Wearable art”. Viselhető művészet. Vagy még pontosabb megfogalmazásban: „art to wear”. Viselésre született művészet. Amikor a test és a tárgy együttese jelenti az alkotást, a testtel együtt válik teljessé a mű. Látom is, ahogy mozgás hatására életre kel a sok kék hullám. (Diszkréten besegít ebbe a nyárvégi szellő is, amint felkapja a zizegő selymet…)
Van azért ennek a „viselhető művészetnek” egy titka is – derül ki. Valójában nem mindegy, hogyan viseled. „Látják ezt a selyemruhát? Ebbe nem lehet félszegen megbújni, ide megfelelő testtartás kell, önbizalom, csak úgy érvényesül. A selyem kötelez” – simít végig az egyik darabon Mária.
De ez már egy másik művészet – gondolom tovább a dolgot, miközben a kapuból még egyszer visszanézek a tornácon rögtönzött kiállításra. A „viselés művészete”. Amikor nemcsak a nő kelti életre a ruhát, hanem a ruha is a viselőjét.
 |  |
 |  |
