A Colectiv klubban egy évvel ezelőtt történt tragédia mindenképpen önvizsgálatot igényel, amit nem csak intézményeknek, politikai vezetőknek, hanem a társadalom minden egyes tagjának is el kell végeznie. Az egy éves évfordulón is jó lenne megtenni, akárcsak két, öt, tíz év múlva, ha azt akarjuk, hogy tanuljunk valamit, és levonjuk a szükséges következtetéseket.
Ha valakinek kétségei voltak afelől, hogy ez a tragédia fordulópontot jelentett nem csak az áldozatok hozzátartozói életében, hanem az egész társadaloméban, akkor most már beláthatják, tévedtek. A Bukarestben lezajlott méltóságteljes megemlékezés azt mutatja, a tragédia olyan mély sebet ütött, hogy annak begyógyulásához még sok időnek kell eltelnie. A katasztrófa részletei jól ismertek, és noha még nincsenek megnevezve a felelősök – hiszen az igazságszolgáltatás adós maradt ezzel –, elég világosan látszik, milyen mulasztások láncolatát követték el intézmények, hatóságok és magáncégek, ami összesen 64 ember életébe került, illetve derékba törte további több tucatnyi fiatal sorsát.
A megemlékezés alaphangulatára a csalódottság volt jellemző. Kiábrándultak nagyon sokan amiatt, hogy nem történtek meg az óhajtott változások. Az évfordulóval kapcsolatban azok a kézenfekvő kérdések hangzottak el minduntalan, hogy mi változott, mennyivel vagyunk jobban felkészülve egy hasonló katasztrófa kezelésére, mi a garancia arra, hogy hasonló szörnyűség ne ismétlődhessen meg. Egyetértés alakult ki, hogy ha történtek is változások kedvező irányba, ezek nem elégségesek. A társadalom kis lépéseket tett afelé, hogy immunrendszerét felvértezze a korrupció, a nemtörődömség, a hanyag és lelkiismeretlen munkavégzés, a hozzá nem értés ellen.
Az azonnali változásokat annak a politikumnak, intézményhálózatnak és nagy ellátó rendszernek, az egészségügynek kellett volna generálnia, amelyek jelentős mértékben vétkesek abban, hogy a Colectiv tragédia megtörténhetett. Éppen ezért nem meglepő, hogy intézményi szinten nem történt áttörés, hiszen ezek a rendszerek igen merevek. Így ugyanolyan sebezhetőnek érezzük magunkat, mint a Colectiv előtt. A nagyobb léptékű változások egyértelmű jeleit leghamarabb két-három év múlva vesszük észre, ha addig sem borítunk fátylat a múltra. A változáshoz tehát a társadalom egészére szükség van. Mindannyian tehetünk azért, hogy ne felejtődjön el a Colectiv, és főleg ne merüljenek feledésbe azok a célok, követelések, amelyeket a tavaly utcára vonult tízezrek és a vasárnapi bukaresti néma felvonuláson részt vett több ezer ember megfogalmazott. Ezért van szükség az emlékezésre, amely gyógyít, de számon is kér.
A számonkérés mellett azt az egyéni önvizsgálatot sem szabad megspórolni, amelyben mindenki maga mérlegeli, mit tesz nap mint nap a maga helyén azért, hogy a társadalmunk normálisabban működjön. A Colectiv feldolgozása még eltart egy ideig. Ahhoz, hogy a 64 életáldozat ne legyen fölösleges, a hatósági és intézményi változások mellett a társadalom egészében is mentalitás-váltásnak kell történnie. Ennek csirái meglátszottak az elmúlt egy évben, de ez még túl kevés, hogy valóban jobban értékeljük az emberi életet, és ne áldozzuk fel azt rövid távú anyagi haszonért. Ehhez az kell, hogy ne engedjünk a korrupció csábításának mindennapos ügyes-bajos dolgainkban sem. Kisebb-nagyobb javulást mindenki képes előidézni, és csak ezekből alakulhat ki az a szélesebb körű változás, amit mindenki remél.
