(Borítókép: Francesco Ionașcu hegedűművész és Henry Hao–An Cheng karmester. Fotó forrása: Henry Hao–An Cheng Facebook-oldala)
Huang Sicheng Silhouettes of Mountains című zenekari művének ősbemutatóján, a jelenlévő fiatal kínai zeneszerzőt hosszasan ünnepelte a közönség. A kilencperces mű valójában, klarinét-, oboa-, és fagottszólóktól ékes impresszionisztikus (zene)képek sorozata. A „pillanatképek” modern elemekkel tarkított egzotikus hangzásvilága és a fuvola édes-szomorú hangja elsőként a „szürke-szatén” színű ködből kikacsintó dél-kínai „sötétzöld” hegyóriások sziluettjét idézi. A szuggesztív zenekari tablókban hallani a szélben kergetőző színes faleveleket, érezni a szél fuvallatával hozott virágok illatát, a déli napsütésben az ég felé magasodó hegyóriások félelmetes-fenségességét. Estére hív a kürt szava, a táj lecsendesedik, és az éjszaka titokzatosságában csak a hegyek őrzik az aljban elterülő falu népének nyugalmát. Huang Sicheng impresszionista hatásokkal megírt, modernségében túlzásoktól mentes, fülnek kellemes muzsikája eljutott oda, ahova a zeneszerző szánta, a közönség lelkébe.
Henry Hao–An Cheng tajvani karmester a Silhouettes of Mountains színgazdagságára koncentrálva vezényelte a zenekart, Sosztakovics hegedűversenyének kíséretét problémamentesen igazította a szólóhangszerhez, de igazából Rahmanyinov III. Szimfóniájában talált magára. A zenekart széles mozdulataival átölelve, a karakter- és hangulatváltásokra gondot fordítva, felszabadultan, a műhöz illő szenvedéllyel vezényelt.
Dmitrij Sosztakovics (1906–1975) életművének jelentős részét a sztálini diktatúra szorító markában komponálta, amikor nem akart nyíltan szembeszállni a hatóságokkal, de azt is tudta, hogy a teljes behódolás alkotói halálhoz vezet. Hogy „láthassa és hallhassa mindazt, amit mások csak sejtettek”, hogy bohóc fintorral bolondozva, valójában a keserű igazságtalanságról, megaláztatásról, gonoszságról szólhasson, jurogyivij zeneszerzővé vált. A David Ojsztráhnak ajánlott 1947/1948-ban komponált 1. a- moll hegedűversenyében (op. 77.) is olyan groteszk fricskákat szórva tiltakozott az akkori politikai nyomor ellen, hogy a művet csak jóval később, Sztálin halála után mutathatták be.
A műnek önéletrajzi vallomás jelleget kölcsönöz az a DSCH – négyhangos motívum, amelyet a zeneszerző nevének kezdőbetűiből állított össze. Sosztakovics hegedűversenye hatalmas technikai és művészi kihívást jelent, feszülő belső energiája érzelmi érettséget követel. Francesco Ionașcu tolmácsolásában minden harmonikus egységben szolgálta a művészi mondanivalót. A jó memóriakészséggel megáldott fiatal hegedűvirtuóz élte a zenét, érezte és érzékeny líraisággal „panaszolta” a zeneszerző lelki bánatát, felgyűlt sérelmeit. A Passacaglia tétel szomorú panaszdalához kapcsolódó kadenciában a lelki terrortól gyötrődő zeneszerző magányérzetét, a kitörni vágyás akaratát érett drámaisággal, csillogó technikai bravúrral tolmácsolta. Az utolsó tétel táncos forgataga mozgalmas, izgalmas, szellemes-virtuóz szólóhegedűnek és zenekarnak egyaránt, amelynek mélyén a bohóc fintorú jurogyivij zeneszerző társadalomkritikája fogalmazódik meg. Nagyszerű muzsika, kiváló tolmácsolásban! Francesco Ionașcu a közönséget a ráadásként játszott Albéniz-Markov Asturias című, eredetileg gitárra komponált örökzölddel ajándékozta meg.
Szergej Rahmanyinov (1873–1943) második szimfóniájától harminc év választja el a III. a-moll szimfóniát (op. 44.), de oroszos hangvételével, romantikus szenvedélyével és fülbemászó, szép dallamaival ugyanaz a Rahmanyinov maradt, aki volt, természetszerűleg érettebb kifejezői eszköztárral. Szimfóniájának első tétele romantikusan ívelő, szenvedélyes muzsika, gyönyörű melódiákkal, egymáshoz simuló fúvós-vonós párbeszédekkel. Fortissimo csúcspontokra vezető csapongó hangulata hol szenvedélytől parázsló, hol a vonósok „sóhajaitól” szomorú, vagy az oboaszólótól ringató, a rezektől diadalmas vagy éppen félelmetes. A drámai erejű érzelmi hullámhegyek és hullámvölgyek szelíd oldásokban lelnek lelki nyugalomra. Második tételét hárfa- és cselesztakíséretes kürtszó indítja, és miközben a tételt fokozatosan a szépség és titokzatosság hatja át, szélesen ívelő dallama bánatos hegedű- és fuvolaszólóban „bont szárnyat”, tör a magasba és omlik vissza a mélybe. A tétel hullámzó zenekari faktúráját – amelyben a hagyományos lassú részek száguldó scherzóval kombinálódnak –, akár a tenger széltől felkorbácsolt hullámait, egy-egy kis játékos csillanás élénkíti. A finálé nagyszerű fuvola-, klarinét-, angolkürt- és kürtszólóktól ragyog.
Mint megannyi más művét, Rahmanyinov Harmadikjának fináléját is az élet-halál motívuma hatja át. Az élet vidámságait, az örömteli pillanatokat borongós-sóhajos lamento, romantikus „szenvedés” és Dies irae-foszlányokban (is) kifejezett halálfélelem űzi el, de végül a felpörgetett tempójú táncos tombolás A-dúrban, az élet diadalát zengi.
Tartalmas, szép este volt! A dél-kínai hegyóriások zenés impressziójával gazdagodva, Sosztakovics bohócfintorait ízlelgetve és Rahmanyinov szárnyaló melódiáinak bűvkörében, filharmonikusaink színvonalas hangversenyéről a közönség egy tavaszt ígérő márciusi este felejthetetlen zenés élményét vi(he)tte magával.