Ám természetesen minden család más-más értékrendszer alapján szerveződik. Lehet, hogy egyes famíliákban, a hagyományos értékrendszerrel szöges ellentétben, a nő vagy éppen férje, élettársa egyéni, akár szakmai kiteljesedése a legfontosabb, amelyben a családtagok egymást kölcsönösen segítik, támogatják. Létezik viszont olyan család, amely akkor érzi magát igazán teljesnek, ha biciklivel körbetekerheti Európát, lakókocsiban élve járja be a világot és tengeti mindennapjait, amely sokak számára elképzelhetetlen életforma lehet. Van család, amely minden vasárnap közösen ebédel, vannak, akik inkább a közös filmnézésben, hegymászásban, játékban, olvasásban, vagy az egymás mellett csendben ülésben élik meg az összetartozásukat. Lehet olyan család is, amelynek tagjai közt sok gyerek, de miért ne lehetne család az, amelyben két ember – nemtől függetlenül – szeretetteljesen, együttértésben él együtt, mindenféle papír nélkül.
A romániai családok helyzetének sokkal aggasztóbb problémái is léteznek jelenleg. Számos család csak az interneten tud együttlenni, rengetegen pedig anyagi nehézségeik, a fáradság, munkahely miatt nem tudják igazán érzékeltetni párjukkal és gyerkőceikkel, hogy szeretik, tisztelik őket, hogy figyelnek rájuk, szívesen lennének sokkal türelmesebbek irányukba, és mindent értük tesznek meg. Sokan csak annyi ideig látják a gyermekeik, míg reggel idegesen felöltöztetik őket, elzavarják az iskolába, majd este, mikor hazaérnek az egész napos munka után – hiszen két fizetésből nehezen élhet meg egy család, így túlórázni, dupla munkahelyen kell dolgozni, vagy ingázni kell – bocsánatkérésként betakargatják őket, és puszit nyomnak az alvó nebuló arcára.
A népszavazás érvényességéhez több mint ötmillió-hatszázhetvenezer szavazat szükséges, miközben az országból az elmúlt évtizedekben majdnem ennyi ember vándorolt ki. Ki tudja hány szerető férj vagy feleség maradt egyedül, ki tudja hány gyermek nőtt fel a nagyszüleivel, és ki tudja hány nagyi él ma Romániában, aki már nem tud anyanyelvén beszélgetni, játszani, olvasni és számolni tanulni unokájával, mert az már inkább beszél olaszul, spanyolul vagy angolul.
Ki tudja, hány olyan fiatal él még az országban, aki – akár az alkotmánymódosító javaslat szellemében – szeretne családot alapítani, ám nem tud. Nem tud, mert önmagát is alig képes fenntartani, mert kicsi a fizetése vagy nem kap állást, mert drága a lakbér, vagy éppen túl magas a lakáskölcsön törlesztőrészlete, és a számlák kifizetése után épp marad valami zörgő a pénztárca alján ennivalóra és talán kicsi szórakozásra. Ebbe a matekbe nehezen fér bele még egy kisgyerek, neadjisten kettő. Vagy előtte egy esküvő megszervezése és finanszírozása. Mert akkor az eskü letétele nélkül nem lenne család a két ember!
A társadalmat sújtó anyagi nehézségeket pedig mi sem igazolja jobban, minthogy évente tízezer gyereket hagynak egyedül vagy vesznek el a családoktól a nyomor miatt. És nem tartom családnak azokat a formációkat sem, amelyben a férj/feleség erőszakosan lép fel társa ellen, őt testileg, lelkileg bántalmazza, vagy a gyermekkel bánik aggresszíven.
A család meghatározása előtt, annak jólétét kellene megteremteni, minden olyan körülményt, amely annak normális működéséhez szükséges. Ha egyáltalán meg kell határozni, mit a jelenthet a család, hiszen vélem, nem létezik kettő egyforma, így nem szabadna egy kalap alá venni azokat, és azonos séma alapján skatulyázni őket, hiszen minden család más értékrendszer alapján szerveződik. Az enyém például „olaszos”. És a te családod milyen?
