Sugárzóna
*
„Alázat” – mondja a szónok. Már hogy a Bibliát alázattal kell olvasni, nem kiforgatni, az elsődleges értelmét megérteni és egyéb ilyenek. Előtte öltönyös emberek, mögötte akkora képernyő, hogy a lakásunk beleférne. Megérint az alázat szele.
*
Tegnapelőtt próbára battyogok, egyszercsak rám kiált valaki: „Péter! Péter!” Hát Bogdán Zsolt az, Csutak Rékával és Hobóval. Ez utóbbit most ismerem meg. Hatalmas ember, igazi hippi. Rokonszenves is: aki így marad, az hű magához. Zsolték a Hobó estjére jöttek Kolozsvárról, de hétfőn meg a Vitéz lélekre jöttek. Vagy csak hétfőn jöttek, és keddre maradtak? Nem jut időm megkérdezni, már köszönnek is rá másvalakire. Előbb Rékával, aztán Zsolttal a próba végén is összefutok, de akkorra már olyan fáradt vagyok, hogy csak köszönni tudok.
*
Vasárnap levél Facebook messengeren. „Mit csináltok este?” – kérdezi Gáspi, aztán átküldi a linket a Mikve nyilvános főpróbájáról. Este hát elmegyünk erre az izraeli darabra, és valósággal felkavar az ostoba hagyományőrzés mindenkori korlátoltsága. Értékekre hivatkozni, és a nevükben embereket ölni vagy hagyni meghalni – ebben nagyon jók vagyunk itt Erdélyben is.
A Mikve tere is remek: egy rituális fürdő. Az ilyen helyeken aztán persze mindenki találkozik mindenkivel, mindenki mindent tud mindenkiről, és amit nem tud, azt meghallja vagy éppen kitalálja. Emberi kapcsolatok alakulnak ki, és szakadnak szét. Olyan tér ez, mint a Csirkefej udvara.
Apropó, Csirkefej. Amikor az 1991/1992-es évadban bemutatták Kolozsváron (micsoda társulat volt akkor is: Orosz Lujza, Spolarics Andrea, Salat Lehet, Nagy Dezső, Csíky András, Bíró József), sokan a „csúnya beszédnél” akadtak el, és nem látták a Fiú tragédiáját, meg a senkiét a darabból. Nem tudom, ma hányan látnák. Mazochista kedvteléssel emlegetjük Silviu Brucan jóslatát. Nekünk hány év kell?
