Sugárzóna
Pipacica
Szép terv, remélem, sikerül. Ezek a kiruccanások nagyon sokat adnak élményben, ihletben, fáradtságban. Mint ahogy nagyon érdekes volt az is, amikor Noémi elutazott öt napra, én meg egyedül maradtam Hugóval és magammal. Naponta kétszer kiültem vele a lépcsőház előtti padra, simogattam, töprengtem, gyűrődtem – az utóbbi idők meséit ott írtam. Az egyedüllét kegyetlen foglalkozás, az éjszaka a legnehezebb, minden klikkeléssel közelebb űztem a lefekvést, végül mégiscsak ledőltem. Jól aludtam, és másnap kezdtem elölről. A pipázás közben annyi minden felgomolygott belőlem a füsttel együtt, annyi fájdalom mozdult meg és formált meg engem, amit sehogy másképpen nem tudtam kezelni, mint az írással. A szomszédok jöttek-mentek, egyikkel-másikkal beszélgettem is, de a negyven-negyvenöt perc alatt, amíg kint voltam, mindenem felbolygatódott, mintha egy hullámzó tükörben ültem volna, és mozogtam volna vele, miközben ő viszont velem mozgott. Úgy néztem magamra, mint egy idegenre, akihez mégiscsak közöm van valamiképpen, és ez az ismerős idegenség még ismerősebbé és fenyegetőbbé vált, ahogy ültem a padon. Amikor már nem füstölt többé, kivertem a hamut, Hugó elkezdte a vállamat kaparászni, meresztette a karmait, én pedig kinyitottam a lakást, levettem az utcai papucsot, visszatettem a pipás neszesszerem, és megírtam, amit megtudtam magamról. Olyan szövegek születtek így, amelyek, gondolom, sehogy máshogy nem születtek volna meg.
Higanyok folynak
Az utazás más. Az ember kimerül, száz impulzus jön vele szembe, kezet fog ismerősökkel és ismeretlenekkel, estére nics hely benne semmi másnak, semmi többnek. Két napig heveri ki az út fáradalmait, és nem ugyanaz már, mint aki útnak indult.
A Magyar Napok még ennél is fárasztóbb, hiszen tényleg mindenki itthon van, mindenki hazalátogatott, mindenki örül, vagy aki nem, az elkerül. Én sem örülök mindenkinek, de igyekszem jó pofát vágni akkor is, ha elönt valami furcsa belső folyadék. Ezekkel a higanyokkal megyek haza aztán holnap, e cikk megjelenésének másnapján, pénteken.