Sugárzóna
El is indulunk, meg is érkezünk. A kis utcában, amelyben a Reménység Háza van, sok kocsi közlekedik, mert két nagyot köt össze. Elég szerencsétlenül állunk be két autó közé, s amikor apám ki akar hajtani, nekimegy egy yacht szerű járgánynak, amelyből kipattan egy kigyúlt fejű, káromkodó ember, csapkodja az ajtót, ide rohan, oda vágtat. Valahogy lecsitítjuk, még a barátnője is otthagyja, olyan idegbeteg. Elnézést kér a hangnemért, lefotózza az apjuk személyijét, elmegy. Ezek a pénzen születettek rémületesen tahó egy társaság, nem beszélve arról, hogy a kocsiján alig látszott egy halvány csík.
Házy-Bakó Eszter vár, megmutatja a szobánkat, Noémi a segédlelkésszel együtt felteszi a kiállítást (ha én segítek, lassabban megy), este megnyílik. Én is fellépek, Ambrus Attila beszélget velem. Jó kis közönség, aztán séta Brassóban. Kolontos fotókat készítünk, másnap haza.
Mindent kiteszünk
Egy hét múlva Kolozsvár. Ez zsúfoltabb, Noémi délelőtt még tanít, aztán utazik át. A képeket ismét édesapámmal hozom előző nap, leteszem a Györkösben. Botházi Mari egész ívet szerkeszt a beszélgetésben, miután Laczkó Robi szerelmes verseket énekelt. A beszélgetésből sok minden kiderül, még az egyedi nyakkendők is szóba kerülnek, igaz, a család férfitagjain lógnak, szembetűnőek. A sajtó is kiveszi a részét a tárlat fogadtatásából, boldogan megemelem a kalapom előtte. Kós Kati ismét kiteszi a szívét is, nemcsak a lelkét – az est végén vidám fáradtsággal bandukolunk haza.
*
Közben felhív a jegenyei érdeklődő, aki már vevővé avanzsált. Mindenféle papírokat kell intézni, kedden kellene aláírnunk a szerződést. Úgyhogy nem megyek haza Noémivel, szombaton négy órát beszélgetek a lyányommal, fényképezkedünk vidoran. Ágota sok bűnömért vezeklés.
Vasárnap este operába megyünk édesanyámmal, a gálára, melyet Marton Melinda tiszteletére rendezett Kürthy András. Viszontlátom sok régi előadás részletét, és Kontz Gábor fogja a bal kezemet, miközben meghajolunk. Ezt se hittem volna, amikor kamasz izgalommal vártam, hogy autogramot adjon.
Hétfőn kimegyek Egeresre, hogy a jegenyei ház papírjait rendezzem. Az ottani tiszteletes visz ki, akivel már néhány éve ismerjük egymást, szégyenszemre mégsem jutott eszembe. A hivatalban megy minden, mint a karikacsapás, az egészen modern személyvonattal jövök vissza.
Igen ám, de felhív a vevő, akinek a közjegyző azt mondta, hogy. Ez a közjegyző folyton azt mondta. Megváltozott az ingatlantörvény, és ő maga sem lát tisztán, így hát minden megoldásra akad egy probléma. Mért nem szólt korábban, kérdezem, hiszen nekem nincs kocsim, hogy csak úgy kirobogjak. Kivisz ő, ajánlja fel.
Zuhogó infarktus
Másnap zuhogó esőben várom a Monostoron, és a dolgok továbbra sem egyszerűek. Négy órát várakozunk az egeresi hivatalban, amíg minden telekről kiderítik, mi a besorolása. Végül minden elrendeződik, visszautazhatunk Kolozsvárra. Délután megyünk a közjegyzőhöz, aki ismét elmagyaráz mindent, hogy most már ne értsek semmit. Nem az ő hibája: nem vagyok az ingatlanok idveskéje.
Végre hazakerülök édesanyámhoz, és készülök Sepsiszentgyörgyre és Zilajra – mindkét helyen Doru Poppal kell fellépnem.
Igen ám, de este cseng a telefon. Édesapámnak infarktusa volt, beszállították a vásárhelyi kórházba. Előbb pánikba esem, aztán minden találkozómat lemondom, és másnap reggel Imrével, aki éppen Vásárhelyre utazik, hazajövök. Szerdán apjuk ismét rosszul lesz, ezúttal a műtőbe viszik, értágítást végeznek rajta. Fokozatosan javul az állapota, és amikor ezeket a sorokat írom, azt remélem, hogy hazaengedik.
