Nem kell feltétlenül kárörömöt keresni a sorok közt, megvan nekünk a magunk baja ebben a borkános-pungás Kólozsváron saját anyanyelvünk művelésével, mint tudjuk. De kívülállóként (stílusosan: outsiderként) is felkapom a fejem például egy-két reklámon, mert azok tódulnak felénk, ha akarjuk, ha nem, és elcsodálkozom: vajon ez a román nyelv mennyi idegen szót tud még büntetlenül beolvasztani? Múltkor is elég bambán betűztem egy sikeres légyotthoz szükséges kellékeket reklámozó román szöveget, hogy aztán kiderítsem, a “date” szó az randit jelent, tehát a “randevút” helyettesíti – a jelek szerint a régi, jócsengésű francia jövevényszavak végképp kimentek a divatból, állapítottam meg rezignáltan. Azoknak a reklámoknak pedig, amelyek történetesen románul szólnak a célközönséghez, egy része angol tükörfordítás. (Ezt azért mondom olyan szakértelemmel, mert mi, magyarok is nagy művelői vagyunk ezeknek, sokszor meg is húzzák a fülünket azok, akiknek sérti hallószervét – lelkét - az ilyesmi.)
De, mondom, nem az én tisztem a román nyelv erózióján (pusztulásán?) elmélkedni, a dolog más szempontból érdekes számomra. A játszóterek gyermekvilágában, tudjuk, kiközösítenek, ha nem értik a nyelvedet. Soha nem volt világos számomra, hogy óvodás szinten (is) az a probléma, hogy nem beszélsz románul, vagy az, hogy magyarul beszélsz? Úgy tűnik azonban, a divattá vált angol nyelv térhódításának köszönhetően felnövőben van egy olyan nemzedék – románok és magyarok körében egyaránt – amely számára Shakespeare nyelvének ismerete komoly lehetőség a kapcsolatteremtésre, és – ha olyan a helyzet - élnek is vele. Érdeklődve figyeltem az elmúlt napokban egy román és egy magyar gyerek első találkozását, nagyobbacska formák, túl a sok mindent meghatározó első hét évükön. Gondoltam is, milyen pazar esettanulmányt lehetne írni a dologról: hogyan alakul a barátkozás, milyen gesztusokban nyilvánulnak meg az otthonról hozott, a gyermekkorban belénkrögzött előítéletek, meddig tart az udvariaskodás, tolerancia. Meglepetésemre körülbelül egy perc után áttértek angolra, ki ahogy tudott, került közös téma is - az anyukáknak sokkal nehezebben – nyelvi korlátok áthidalva. Sokan mesélik, huszonévesek, hogy román környezetben ma már nem feltétlenül kínos, ha nem jut eszedbe a fogalom az állam szent nyelvén, válthaszt angolra, nem veszik rossz néven, ők is ezt teszik, mert gyakran kézenfekvőbb a “date”, mint más.
Soha nem vitattam, hogy a román nyelv ismeretének hiánya mekkora hátrány lehet gyermekeink számára pályaválasztásuk, itthon maradásuk szempontjából, ezért az angol nyelven való kommunikálás afféle pótcselekvés, gondolom én. Ugyanakkor nem szeretnék messzemenő következtetéseket levonni az említett esetekből, már csak azért sem, mert hétéves gyerekek “egymásratalálása” címén legalább ennyi ellenpélda van a begyemben. Annyit azonban (kárörömmel) megjegyeznék: amíg Bukarestben folyamatos a hecckampány a kisebbségek ellen, most épp megint a nyelvoktatás miatt, a hétköznapok egyre inkább másról szólnak a serdülő generációk szintjén.Tartok azonban attól, hogy a ma divatos angol messze nem elég ahhoz, hogy valóban közös nyelvet beszéljenek gyermekeink. És ha a mesterségesen gerjesztett hecckampányok még sokáig ennyire intenzíven mérgezik a közhangulatot, csak még távolabb kerülünk ettől a lehetőségtől. Szakértőktől tudjuk, a gondolkodásmód, szokások, előítéletek sokkal nehezebben változnak, mint a politikai rendszerek, vagy épp a miniszterek, látjuk, mire volt elég az utóbbi száz év. (Persze ettől azért nem árt rendszeresen cserélgetni őket …)
