Kegyelmi időt élünk, amikor Isten segítségével és a felelős magyar kormány anyagi támogatásával nagyon sok templom és egyházi épület megújul. Százados templomainkat restaurálják, azaz eredeti formájába állítják vissza, ez pedig azt jelenti, hogy szépen eltávolítanak az épületről minden lerakódást, rétegenként jutva el az eredeti állapothoz. Lekerül a sokrétegű festék, centiméterenként mélyül a régészek kutatóárka és lassan bukkannak elő elfeledett korok emlékei. Sokan mégis úgy képzelik el a megújulást, hogy a régi mállott vakolatot helyenként ki kell javítani, vagy valamilyen szigetelőréteggel el kell takarni és az egész épületet újra kell festeni. Sok ehhez hasonló „felújítást” láthatunk város- és országszerte. Gyarlóságunkban néha úgy képzeljük, hogy önmagunkat is így újíthatjuk, szépíthetjük, pedig Isten színe előtt még fügefalevélnyi takarásunk se lehet, ismeri bűnös valónkat, és hirdeti számunkra: egyedül kegyelemből újulhatunk meg.
Templombelsők felújításakor a szakemberek több kisebb-nagyobb kutatóablakot nyitnak, falképeket keresve. A reformáció korában mészréteggel takart freskók bukkanhatnak ismét elő, melyek egykor az írástudatlan nép számára tanították a Szentírás különböző történeteit. Reformátoraink lefordították a Bibliát és elrejtették a templomi képeket, puritán fehérre meszeltetve az áldott templomok belsejét, és tüzes prédikációkkal írták be az emberek szívébe a Szentháromság Egy Isten tiszteletét. A restaurált freskókat már nem takarjuk le, régi idők kultúrtörténeti emlékeiként díszítik az Úr házának belsejét, de egyedül a Szentírás, Isten életadó és hiteles szava, melyre figyelünk.
Bár Erdély-szerte sok középkori templomban a freskók Szent László legendáját vagy a templom egykori védőszentjének történetét idézik, Krisztus Urunk ábrázolása sehol sem maradhatott el. Isten ábrázolását tiltó második parancsolat értelmében, a reformáció korában legtöbbször épp Krisztus arcképét törölték a felismerhetetlenségig, de századokon át meggyőződéssel hirdették őseink, hogy egyedül Krisztus áldozata lehet javunkra. Krisztus testének tagjaiként mi is közösségben vagyunk Vele, és így készülünk ezen az ünnepen is részesülni az általa szerzett szent sákramentumban.
A restaurált templomok, megújuló egyházi épületek, vagy éppen most felépülő létesítmények élettelen elemekből állnak össze. A szemnek láthatók, de legyenek bármily szépek, szerepüket csakis akkor töltik be, ha megtelnek élettel, élő gyülekezettel. Kegyelmi időt élünk, lehetőségünk van az építésre és megvan hozzá az anyagi támogatás is, de ezt a kegyelmi időt ki kell használnunk a lelki épülésre is. Mi magunk élő kövekként kell beépüljünk az anyaszentegyházba, melyet Krisztus maga gyűjt igéje és szentlelke által, mely a szemnek sokszor láthatatlan, mégis egyedül hit által valljuk, hogy „...ennek a seregnek én is élő tagja vagyok, és mindörökké az maradok.”
Ötszázkét év után így nem hirdetünk semmi újat, csak a régi igazságot, és mondjuk: egyedül Istené a dicsőség!
(A szerző Pusztakamarás református lelkipásztora)
Megjelent a Szabadság Református Híradó című egyházi mellékletének legfrissebb számában.
