Mindent tönkreteszünk magunk körül. A kivágott erdeink, az olajszennyeződésben fulladozó madaraink és a zivatar utáni utcákon végigzúduló sártenger jellegzetes képévé vált az emberi pusztításnak, a teremtett kertészből orvgazdává lealacsonyodott ember környezetre tett hatásának. Lelki téren még rosszabb a helyzetünk. Nem sietünk egymás segítségére. Szenvtelenül nézzük mások szenvedését az okostelefonokon, karamellízű habos kávét szürcsölgetve az őszi napfényben a belváros főterén a világjárvány kellős közepén. Olykor megalapozatlan tanácsokat osztogatunk magunk tudatlanságából. Ez minden, csak nem szabadság, ez az emberiség csődje!
A szabadság az, ahol az Úristen megjelenik és megnyilvánul az emberek életében Szent Lelke által, és újfajta cselekvésre készteti a megérintett embert. Nem az ember dönt úgy, hogy jobb lesz, hanem Isten tanításán megdöbbenve kezd másként cselekedni. Visszatér az alapokhoz, a Szentíráshoz – ez a szabadság.
Nem véletlen, hogy a reformátorok hasonló helyzetükben a Szentírást vették elő és az egyházatyákat, az első írásmagyarázókat. A 16. század első felében a múltbeli tanítást innovatív módon kezdték megvalósítani a jelenükben. Erre lenne szükség ma is.
Az Istentől kapott szabadság ma elsősorban az ember lelki, szellemi és testi megújulása a Szentírás tanítása alapján. Ez a megújulás felelősségtudatot, segíteni akarást, tisztánlátást és Isten tiszteletét jelenti. Ez a reformáció ma élő szabadsága.
A szabadság ott van, ahol nem ideológiák megvalósítása érdekében csonkítjuk az emberi jogokat, hanem felelősséget vállalunk minden kijelentésünkért, és ennek alapján cselekszünk. A szabadság ott van, ahol nem az embereket riogatjuk a járvány kellős közepén, hanem segítjük és óvjuk a veszélyeztetett csoportokat. A szabadság ott van, ahol elkezdünk tisztán látni és láttatni. A szabadság ott van, ahol a csökevényes hitünk babonás megnyilvánulásai helyett az igazi istentiszteletet, a Szentírásban való lelki elmélyülést keressük.
