Szerző: HEGYI GÉZA. Megjelent a Szabadság napilap mellékletében, a Református Híradó legfrissebb számában.
Ha új eszme vagy társadalmi magatartás megjelenését és sikerét kell megmagyarázni, a történész éppúgy bajban van, mint az orvos, akit az élet csodájáról, vagy a csillagász, akit a tér-idő és az anyag keletkezéséről faggatnak. Az új jelenségek születése tulajdonképpen mindig titok, aminek a lényege, végső oka túlmutat a fizikai vagy szociológiai adottságokon. A tudós ilyenkor kénytelen beérni a folyamatok kibontakozásának feltárásával, a hatások feltérképezésével. Magam sem tudnék válaszolni az olyan kérdésekre, hogy például a magyar királyság lakói körében, ahol a zarándoklatokban és búcsújárásokban, alamizsnálkodásban, szentkultuszban, Mária-tiszteletben, kontemplációban megnyilvánuló középkori vallásosság a 15–16. század fordulóján érzékelhetően virágkorát érte, miért tudott néhány évtizeden belül olyan széles körű sikert elérni a reformáció eszmerendszere. És miért nem rezonáltak e változásokra a horvátok, a székelyek egyes csoportjai vagy – minden erre irányuló törekvés ellenére – az ortodox románság zöme? A magam tudományából, aki nem is vagyok e korszak szakértője, csupán arra telik, hogy a középkori előzmények perspektívájából nyilvánítsak véleményt a reformáció egyes intézmény- és társadalomtörténeti vetületeiről.
 |
| Kun György Árpád, Táltos |
A reformációra katolikusok és protestánsok egyaránt úgy tekintenek, mint ami törés volt (nézőpont kérdése, hogy eltávolodás az egyház testétől az „eretnekség” irányába, vagy szakítás a „babiloni” állapotokkal az „igazi evangélium” vonzásában). Ebben is van igazság, de egyházszervezeti szempontból indokoltabbnak látom, ha folytonosságról vagy lassú átalakulásról beszélünk. Már csak azért is, mert a 18–20. századi neoprotestáns mozgalmaktól eltérően az új tanítást nem kívülről érkező laikus misszionáriusok közvetítették, hanem a külföldi egyetemeket járt klerikusok (plébánosok, kanonokok vagy koldulórendi szerzetesek). Emiatt nem egyének váltak ki a korábbi, középkori egyházból, hanem az egyes közösségek fogadták el papjuk vezetésével a reformátori tanok valamelyik válfaját. De ők sem a szervezeti elkülönülés igényével (bár a pápai egyházfőséget kezdettől elutasították): a cél elsősorban az istentisztelet és a kegyesség átformálása volt a Szentírás szellemében, mégpedig nem egyéni vagy lokális szinten, hanem a meglevő kereteken belül. Jó példa, hogy az 1550-es évek derekán a Beszterce vidéki papok, noha már lutheri vonalat követtek, sőt külön elöljárójuk is volt, zokszó nélkül fizették a cenzust Bornemisza Péter erdélyi katolikus püspöknek.
A régi intézmények és új eszmék amorf együttélésének egyik oka a hosszan elhúzódó tridenti zsinat (1545–1564) volt, amely sokáig a reformációval való kiegyezés reményével kecsegtetett. Ez ugyan illúziónak bizonyult, de a végső szakítás kimondása Erdélyben már nem vezetett kenyértöréshez, mivel időközben a középkori erdélyi püspökség megszűnt. Nem vallási, hanem politikai okokból: a rendek előbb Statileo János püspök 1542. évi halála után hagyták bő tíz évre üresedésben a főpapi széket, majd a Habsburg-párti Bornemisza Péter elmenekülése után végleg lefoglalták a püspökség és a szintén feloszlatott káptalan birtokait a születőben levő erdélyi fejedelmi hatalom anyagi alapjainak biztosítására.
A régi egyházmegyei, esperességi és plébániai kereteket viszont az ekkor már többségében protestáns papság tovább éltette. Igaz, a szász dékánságok (esperességek) zöme bizonyos előzményekre építve külön szuperintendenciát alakított már az 1540-es évek derekán – de az indítékot itt sem a hitvallási különbségek, hanem a szász közösség régi, önállósodást célzó egyházpolitikai törekvései jelentették. A Belső-Erdélyre és a Székelyföldre szűkült magyar (másként kolozsvári) egyházon belül még csaknem két évtizedig egységes vezetés alatt éltek a különféle egyházközségek függetlenül attól, hogy lelkészük lutheri, szakramentárius (helvét) vagy éppen már a háromságtagadás felé hajló irányzatot követett. Így lehetséges, hogy a szuperintendensi tisztséget többször betöltő, teológiai nézeteit folyamatosan módosító Dávid Ferencet a magyar evangélikusok, reformátusok és unitáriusok egyaránt első püspöküknek tekintik.
Nagyrészt ő fogalmazta meg ennek az együttélésnek az elvi alapjait is, amelynek ikonikus megfogalmazása volt az 1568. évi tordai országgyűlés híres határozata a vallási türelemről (pontosabban arról, hogy a lelkészeket nem köti tanfegyelem, hanem mindenki saját meggyőződése szerint prédikálhat). Ez nem mai értelemben vett, a pluralizmust öncélúan pártoló toleranciát fejezett ki, hanem azt a reményt, hogy a különféle nézetek közti szabad viták révén kikristályosodik a helyes („evangéliumi”) keresztény tanítás, és a keresés, a sokszínűség átmenetinek vélt időszaka után mindenki megnyugszik a közösen felismert nagy igazságban. (Emiatt a tordai végzés tulajdonképpen nem vonatkozott a már túlhaladottnak tekintett régi felfogásra; a katolikusok sokáig korlátozott jogú közösségnek számítottak, nem lehetett püspökük, és egy évtizedes tevékenység után a rendek a jezsuitákat is kitiltották az országból.)
A konszenzus kialakulása helyett azonban a nézeteltérések kiéleződtek, ami oda vezetett, hogy az 1570-es évek elején Báthori István vajda a radikalizálódó Dávid Ferenc joghatóságát a vele azonos álláspontot valló (unitárius) gyülekezetekre korlátozta, míg a többi magyar lelkész fölé a szentháromsághívő Alesius Dénes került. Ezzel Erdélyben megtört az „egy terület = egy püspökség” ősrégi elve. Mivel a szász egyházkerületben is ez idő tájt győzedelmeskedett a lutheranizmus merev változata, majd 1595 táján a katolikusok helyzetét is rendezték, a század végére létrejött a négy bevett erdélyi felekezet jól ismert rendszere. De a régi állapotokra még sokáig emlékeztetett – afféle „őskövületként” – a református püspök felügyelete alatt maradt tekei szász evangélikus vagy háromszéki unitárius gyülekezetek léte.
A felső szintű szétválás a középszintű egyházszervezetet is érintette. Az esperességek szintén megkettőződtek, tehát például a küküllői esperesség református és unitárius változatban egyaránt megmaradt, nagyrészt egymást fedő területtel. Ahol viszont egyik-másik felekezet kis súllyal volt jelen, a maga rendszerében kénytelen volt változtatni a régi beosztáson. Így például, mivel Torda és környéke zömmel az unitárius hitet követte, a református egyházszervezetben nem maradt meg a tordai esperesség, hanem az itteni néhány „kálvinista” gyülekezetet a nagyenyedi esperességhez csatolták. A régi rendszer átalakulása tehát itt sem programszerű „egyházalapítás” eredménye volt, hanem a kényszerítő körülmények váltották ki.
Legtovább az egyházközségek szintjén ragaszkodtak a régi területi elvhez, hogy az egy vagy több faluból álló plébánia egységes maradjon. Ha valahol több felekezet hívei éltek együtt (pl. Udvarhelyszéken, ahol gyakoriak voltak a felekezetileg vegyes, katolikus-református vagy unitárius-református települések), ott is csak egyetlen, a vallási többség által állított pap szolgálhatott. Hiába voltak más nézeten, a kisebbség tagjai is az ő szolgáltatásait kellett igénybe vegyék igemagyarázat, gyónás, keresztelés, esketés stb. esetén; saját pap és templom híján hitüket csak zárt körben élhették meg (mint pl. a kolozsvári reformátusok az 1600-as évek elején az unitárius többségű városban). Végül azonban a szétfejlődés itt is éreztette hatását. A sok torzsalkodást megelégelve az országgyűlés Bethlen Gábor idején, 1615-ben engedélyezte, hogy a lokális kisebbség is saját papot választhasson, és templomot építhessen a többség támogatásával; utóbbi viszont megtarthatja a régi plébániatemplomot.
A fentiek tükrében tehát téves az a sokak fejében élő kép, miszerint a reformáció úgy zajlott, hogy Luther követői az erdélyiek számottevő részét meggyőzve létrehozták az evangélikus egyházat, és ezt a műveletet aztán a „kálvinisták”, majd az unitáriusok is megismételték (többnyire elődeik rovására). Valójában a négy történelmi felekezet szervezeti értelemben ugyanazon középkori egyház örököse, eredetileg inkább lelkiségi mozgalmakként léteztek, és csak 1570–1630 között váltak kiforrott, másoktól jól elkülönülő, zárt egységekké.
Analógiával élve: a mai katolikus vagy református egyházi társadalom is nagyon sokszínű, hiszen találunk soraikban tradicionalistákat, progresszíveket, jezsuita vagy ferences lelkületűeket, illetve teológiailag liberális, pietista, presbiteriánus, népegyházi felfogásúakat, de ettől még joggal tekintjük őket egységes felekezeteknek, nemcsak a szervezeti keretek, de a meglévő közös hitbeli alapelvek okán is. Hasonlóképpen alakultak a dolgok a reformáció idejében is az erdélyi magyar egyházközségekben, csak idővel a kiélezett különbözőségek hosszú folyamat eredményeként szétfeszítették ezt az egységet. Lehet, hogy a konfesszionalizálódás körülményei között ez elkerülhetetlen volt, de nem biztos, hogy minden esetben szükségszerűen ez a pluralizmus sorsa. E tekintetben talán a protestáns egységtörekvések 17. századi vezérelve lehet irányadó: „A lényeges dolgokban egység, a lényegtelenekben szabadság, és mindenben szeretet.” (R. Meldenius)
