Ezerkétszáz méteres szintkülönbséget gyűrtünk le a Tóka-csúcsig
Az 1904 méter magas hegycsúcson lévő, néhány évvel ezelőtt számítástechnikai és távközlési eszközök karbantartására szakemberek által felszerelt lépcsők látványára ismeretlen forrás alapján akadtuk rá a világháló szövevényes világában. A hely lenyűgöző – mormogtuk egymásnak –, egyszer majd menjünk el. Az „egyszer” az október 28-30. közötti hétvégére esett.
Kétségtelen: a Csalhó (románul Ceahlău), amelynek nagy része nemzeti park, a Keleti-Kárpátok egyik leglátványosabb, s egyben legmagasabb hegysége. Horváth Alpár a csíkszeredai Pallas-Akadémia kiadónál megjelent Erdély Hegyei sorozatának a Csalhó-hegységre vonatkozó kötete szerint a Beszterce menti hegyvidék központi helyzetű tagjaként mintegy 1300 méterrel emelkedik a környező völgyek fölé, és a vele szomszédos hegységeket is pár száz méterrel uralja.
Égbe nyúló sziklaszirtek (A szerző felvételei)
Nyugaton a Csalhó-hegységet a Péntek-nyereg (1090 m) köti össze a Hagymás-hegységgel, délen a Békás völgye választja el a Tarkő-hegységtől, keleten a Beszterce folyón kialakított Békási víztároló képez határt az Esztena-hegység felé, míg északon, a Kis-Beszterce völgyén túl a Besztercei-havasok emelkedik.
A Csalhó egy 6 km hosszan Észak–Dél irányban elnyúló, 1–2 km széles plató formájában emelkedik 1800 méter fölé. Közepe táján a Lespez (Kőlapok)-csúcs 1805 m, a Bâtca lui Ghedeon-csúcs 1845 m magas. A plató azonban délre enyhén emelkedve az Ocolașul Mare (Nagy-Aklos)-csúcsban eléri az 1907 métert, északra pedig a Toaca (Tóka) piramis alakú csúcsában az 1904 métert.
Balszerencsés lesz a szemetelő
Régi és jó szokásunkhoz híven már pénteken délután elhagytuk a kolozsvári betondzsungelt: már 16 órakor autóban vagyunk. A pénteki gépkocsiforgalom nem segít abban, hogy betartsuk az érkezésre megszabott időpontot: Tordáig szinte egy órán keresztül araszolunk. Az autópálya aztán valamennyire felgyorsítja a haladást, ám ahhoz, hogy az egyik felvett utasunkat elvigyük a kért településre, Marosvásárhely központján kell átmennünk, innen pedig Szászrégen következik. Utána északnak vesszük az irányt, majd Déda után kelet felé haladunk, elhagyjuk Hargita megye határát és még a Békási-tó előtt jobbra térünk. A szerpentines úton elhagyjuk a híres üdülőtelepet, Durăut, majd röviddel 22 óra után megérkezünk az Izvorul Muntelui elnevezésű turistaházhoz. 
A távolban a Békási víztározó is látszik
Bár már október vége van, nem egyedül vagyunk az épületben. Az elhelyezkedés és néhány falat után gyorsan nyugovóra térünk: szombaton 1100 méteres szintkülönbséget kell legyűrnünk, mi több, az utolsó szakaszon lépcsőfokok segítségével jutunk majd el a csúcsra.
A reggeli lustálkodás miatt negyedórás késéssel indulunk el a turistaháztól. Természetesen az őszi túrázásokat sem a sietésnek kell jellemeznie, ám tempósan kell haladnunk, hogy a csúcson elkerüljük a tömeget. Bianka korrektsége még késleltet picikét: ragaszkodik ahhoz, hogy a Neamţ Megyei Tanácsnak kifizessük a fejenként 6 lejes látogatási díjat. A jegyeket kibocsátó házikó éppen a turistaház melletti kiindulópontnál található, itt vettük szemügyre a térképeket is. Nem maradunk sokáig, s máris NT rendszámtáblájú személygépkocsik érkeznek.
Mihelyt belépünk az erdőbe hatásos feliratra bukkanunk: „Csalhó Nemzeti Park. A hulladék elhagyása balszerencsét eredményez”. Azaz: a természetben szemetelő személy peches lesz. Remélhetőleg ez picikét gondolkodóba ejti mindazokat, akik nem „vérbeli” hegymászók és csak alkalomadtán látogatnak ilyen helyekre. S amint azt később láthattuk, bőven van belőlük. Ami egyrészt örvendetes, ugyanis felhagynak a szedentáris életmóddal, kimozdulnak a „dobozból”, mozognak, friss levegőt visznek tüdejükbe. Másrészt viszont sokan nem érzik magukénak a természeti környezetet, nem védik, szemetelnek. Természetesen neveltetésük is nagymértékben közrejátszik abban, hogy nem az eme célra kialakított helyeken hagyják a szemetet, hanem szerteszét dobálják. A hulladék látványa elszomorító, dühítő; ilyenkor szoktuk mondani: a kocaturisták inkább maradtak volna otthon!
Megállok néhány másodpercre: teljes csend. Még a madarak sem énekelnek. A „csendterápiát” egy ág reccsenése szakítja meg, folytatjuk az utunkat.
Felhőtenger – mágia
Az erdőben araszolunk felfelé, utunkat a kék csík turistajelzés kalauzolja. Meredek az emelkedő, alig néhány kilométer alatt 1100 méteres szintkülönbséget kell legyűrnünk.
Az egyik pihenőnél a völgybe nézek: a dombok övezte völgyeket befedik a felhők. A fehér takaró látványa mindig vonzott, mágikus hatása van rám. Lehet, ezért is látom olyan ritkán ezt az időjárási jelenséget… Az őrző-védő felhőtenger alatt „tengődők” minden bizonnyal másképpen érzik, a borús ég miatt elégedetlenek lehetnek, ám fentről fenséges a látvány még akkor is, ha a látóhatárt fák övezik.
A Dochia turistaháznál barátságok kötődnek...
Fokozottan védett területhez érkezünk: Poliţa cu Crini. Szakemberek szerint ez a hely tudományos és botanikai természetvédelmi terület, szerencsére az emberi jelenlétnek csupán „halvány” jeleit látjuk. A Piatra cu Apă nevű helyen még a Iesenii3 által elrejtett geoládát is megtaláltam, víznek viszont nyoma sem volt. Innen viszont csodálatosan látszottak az égbe nyúló, a Csalhó-hegységre annyira jellegzetes sziklák.
Helikopterrel sört és teát
Végre kiérünk a Dochia-menedékházhoz és panzióhoz, ahol azonnal lerohanom a bárost: adjon gyorsan teát. Szándékosan nem fogyasztottam addig folyadékot, hogy a gyönyörű csodálatos kilátással „vegyítsem” az üdítő nedűt.
Az első csésze teát a pultnál azonnal megiszom, s míg a fiatal fiú újratölti, megkérdezem: milyen módszerrel látják el a menedékházat. Megtudom: ide csak gyalogszerrel, hátizsákokban lehet szállítani a szükséges italokat és ételeket, ám az utóbbi években bevett szokás a helikopteres megoldás. Azt is elmondja, bár október vége van, minden szoba foglalt.
Olyan izmokat mozgatott meg, amelyekről nem is tudtuk, hogy léteznek...
Összesen három csésze teát fogyasztok el, majd a panorámafotó „kellékeként” nyakon csípem a menedékház bakmacskáját, Bianka már azzal fotózza le magát. Lehet viszont, valójában a panoráma a háziállat kiegészítője…
Rövid séta után elérünk a Tóka (Toaca) csúcsra vezető lépcsőkhöz: több mint 500-at kell megmásznunk. Két rövid pihenővel érek a csúcsra, gyönyörű a kilátás: felhők alattunk és felettünk. Sajnos az esztétikai élményt negatívan befolyásolják a hangoskodó turisták és a kis hangszóróból zenét bömbölgető fiatalember. Ő nem a csendért, a látványért jött ide, hanem zenét hallgatni…
Természettel, szép tájakkal feltöltődve indulunk vissza, s a Jgheabul cu hotar és a Stânca Dochiei nevezetű helyek érintésével meredek ereszkedőn érjük el a patakot: tudjuk, közel vagyunk a völgyhöz.
Összesen kilenc és fél óra túrázás (19 km, 1200 méter pozitív és negatív szintkülönbség) után visszaérünk az Izvoru Muntelui turistaházhoz: azok az izmaink is fájnak, amelyekről nem is tudtuk, hogy léteznek…
