A kontextus a török-görög határon zajló konfliktus, illetve annak európai uniós megítélése. Orbánnak öt éves, felette kockázatos Brüsszel-ellenes frondőrködése nyomán sikerült ellenfeleivel is „elfogadtatnia” kezdeti álláspontját. Ma már Angela Merkel is nyomatékosan az európai határok védelméről beszél. Ursula von der Leyenről nem is beszélve, aki az Unió fő hivatalnokainak társaságában nemrég meglátogatta a török-görög határt, és mindannyian egyetértettek abban, hogy a határt meg kell védeni, az illegális bevándorlásnak határt kell szabni. Ennek a feladatnak a végrehajtásához mintegy 700 millió eurós támogatást is megígért a görögöknek. Nem is tehetett egyebet, hiszen ha az Unió továbbra is tűri a – szó szoros értelmében – véreskezű török diktátor zsarolását, az európai politikai elit maradék hitelét is elveszíti. Az uniós álláspont is „radikalizálódott”, annak ellenére is, hogy az Európai Parlament többsége továbbra is a migránsok befogadásának és az európai államok közti szétosztásának radikális híve.
Formailag tehát Orbán retorikája diadalmaskodott. Sőt az is bebizonyosodott, hogy az ellene 2015-ben felhozott vádak lényegében alaptalanok voltak. A magyar kerítés áttörési kísérlete a lényeget illetően ugyanolyan – egy szuverén állam ellen elkövetett – agresszió volt, mint a mostani török-görög események. És hogy mindennek a háta mögött idegen érdekek állnak. Ez esetben nem Soros Györgyről van szó – bár ő továbbra is helyesli az áttörési kísérletet – hanem Erdoganról.
Hogy ez a két név hogyan kerülhet egymás mellé, szintén megérne egy misét… De hagyjuk.
Van egyéb érdekes fejlemény is. Bulgáriának ugyanolyan – kerítéssel védett – török határa van, mint Görögországnak. Különös módon bolgár-török konfliktus nincs. A bolgár miniszterelnök ugyanis elsietett Erdoganhoz, s – Európai Unió ide vagy oda – egyféle különbékét kötött a török szultánnal. Megtehette. Erdogannak a bolgárokkal nincs elszámolni valója. Európával van.
Ami pedig Magyarországot és a V4-eket illeti, nem az utóbbiak közeledtek Brüsszelhez, hanem Brüsszel hozzájuk. Figyelemre méltó fejlemény, melyet az érintett országok sietnek bel- és külpolitikailag ki is használni. A Nyugat meg – amennyire lehet – elhallgatni…
Amint azt Christoph B. Schlitz Miért nem ismétlődik meg a migrációs válság című szintén a Die Weltben megjelent cikkében figyelmeztet rá, a fejlemények nem jelenthettek túl nagy meglepetést. A török elnök már jó ideje fenyegetőzik azzal, hogy migránsait Európára szabadítja. Ezúttal ő maga is görögöt fogott. A görögök nem csak nem engednek, de minden törökellenes sérelmüket (Ciprus, meg egyebek) szabadjára engedik. Erre – az előzmények ismeretében – Erdogan sem igen számíthatott. Nem vette komolyan az európai államokban bekövetkezett hangulatváltást. Ahogyan a görög eltökéltséget sem…
Németország pedig jobbára sunyít. A helyzetet Ulf Poschardtnak, a Die Welt főszerkesztőjének a jegyzete jellemzi a legszemléletesebben. Már címében is: A kis, reszkető Németország (Das kleine, zitternde Deutschland).
Pedig itt most már tényleg nem annyira Németországról vagy Európáról van szó, mint inkább magukról a migránsokról. A török-görög határon ezúttal valóban pokoli viszonyok uralkodnak. A migránsok két ellenség közé szorultak. Sem szállásuk, sem élelmük. Előre nem mehetnek, mert a görögök irgalmatlanul visszaverik őket, s akiket nem sikerül, görög földön fogdossák össze. Vissza sem térhetnek, mert hátulról a törökök hajszolják bele őket – nem kevésbé katonás eszközökkel – a görög határ ostromába. A rendőröket és a katonákat mindkét oldalon immár vadászpuskákkal és egyéb fegyverekkel felszerelt önkéntesek is segítik. Elöl tűzbe, hátul vízbe, ahogy mi magyarok mondhatnánk.
Kezdetben még folyt valamiféle kommunikációs csata is, mindkét fél a másikról akarta bizonyítani, hogy embertelenül bánnak a migránsokkal. A sajtócsata főszereplői – akárcsak a magyar határon – ezúttal is a gyerekek lettek volna, akiket maguk a migránsok vetettek oda az „ellenfél dühének”. A várt hatás azonban elmaradt. Ezúttal a nyugati sajtó is próbált hű maradni a tényekhez. A képsorok a manipulációkat is leleplezték. Ez így már senkinek sem fizetődhetett ki. Így aztán az újságírókat egyszerűen kitiltották a „harci” zónából.
A török nevű Die Welt tudósító, Deniz Yücel és társai ennek ellenére mindkét oldal fejleményeiről viszonylag részletesen beszámolnak. Törökország 1000 emberből álló jól kiképzett különleges alakulatot küldött a határra, az alakulat tagjainak az a feladata, hogy a részben szintén felfegyverzett török önkéntesekkel karöltve megnyissák az utat a bevándorlók előtt. Egyesek kifejezett élvezetüket lelik abban, hogy vadásszanak azokra, akik kétségbeesésükben feladnák a harcot. És akiknek sikerül átjutniuk, azokra immár görög önkéntesek vadásznak. Gyakorta igazi vadászfegyverekkel. S akiket elfognak „kiutasításukig” zárt telepeken tartják fogva. Yücel egy Jorgos nevezetű önkéntes görög „határőrt” is megszólaltat. Neki semmi baja a migránsokkal, mondja Jorgos. Az ő szemében még rokonszenvesek is, korábban – jó pénzért – ő maga is többüket átcsempészte a határon. A helyzet azonban megváltozott. A balkáni államok is lezárják határaikat. Görögország nem bír el ennyi idegent.
Egy másik riporter, Alfred Hackensberger szavaival a migránsokat lassan mindenki elárulja és saját érdekében használja ki („Verraten und Verkauft”). Miközben ők éheznek, fáznak és szabályos ütközetekben véreznek, azok, akik tető alá hozták az egészet, azaz útnak indították a migránsokat, majd Törökországban és Európában (nem csak a szírek előtt) megnyitották a határokat, kényelmes kastélyaikban vagy lakosztályaikban szürcsölgethetik pezsgőjüket…
Ennyit a szép szavakról, a Willkommenskulturról, a könnyes emberszeretetről, a nyomorultak iránti szánalomról, együttérzésről és hasonlókról.
Végső soron: a modern világ egyetemes emberi jogok iránti elkötelezettségről.
