A Báthory-líceum igazgatónője, Schuller Hajnal a kiállítás megnyitóján hangsúlyozta, figyeljünk Orbán István munkásságára, és rá emlékezni nem elég egy kiállításon, hiszen mindez csak ízelítő munkáiból. „Iskolatörténeti kincstárat hagyott hátra, írásai jelentek meg különböző folyóiratokban, megálmodta iskolánk múzeumát, amit nekünk, utódoknak kell kivitelezni. Ahogyan ő ezt megálmodta, mi folytatni fogjuk” – hangzott el. Ezt követően az iskola diákjai kapcsolódtak be a megnyitó eseményeibe, Szász Noémi zongorán játszott, Rancea Alex Krisztián pedig Kosztolányi Dezső Színes tintákról álmodok című versét olvasta fel, továbbá részletet a rajztanár önéletírásából.
Székely Géza képzőművész méltatta Orbán István munkáit, Életre szóló játék címmel. „Én játszom ugyan, de ti vegyetek komolyan” – kezdte a méltatást, Szilágyi Domokost idézve. Orbán István életműve „a szépművészet hármas útja” metaforával összegezhető – indította beszédét Székely Gáza. Ez három jól elkülöníthető, de egymáshoz szervesen kapcsolódó életút: a művészi, a pedagógiai és a művészetszervezői vonal. Ez az egység magába foglalja az analitikusan boncolgató, kutatni vágyó szemléletet, a szintézisteremtő, összegző igényű törekvés különböző állomásait. Ezen szellemi műhelyben csiholódtak és születtek meg a rajzai, grafikái, festményei, művészetszervezői és művészetírói, művészetpedagógusi munkássága. Alkotóművészete széles ívű, a naturalisztikus látásmódtól a posztimpresszionizmuson, expresszionizmuson, konstruktivizmuson, strukturalizmuson és az op-art hatások mentén haladva, az absztrakt ábrázolásmód mezsgyéjéig húzódnak. Kezdeti, cizellált stílusjegyeinek eredője fiatalkori tanítómestereinél keresendő: Váczy Margit, Macskássy József, Túrós László, akik hatására nem ritkán apró részletekig kidolgozott felfogásban kereste és fedezte fel a látványvilág nyújtotta realisztikus képalkotói lehetőségeket. „Szerintem nem kell elfelejteni, hogy ezektől az emberektől mi kaptunk valamit, és nélkülük lehet, hogy nem jutottunk volna el, ahova eljutottunk” – idézte a művészt.
Bevallása szerint élményszerűen sokkoló hatást gyakorolt rá a hetvenes évek végén a Bánffy-palota termeiben megrendezett, az Amerikai Egyesült Államok kortárs művészetéből ízelítőt nyújtó kiállítás, amely új látásmódbeli lehetőséget tárt fel előtte, és a megszerzett addigi szakmai tapasztalatokra építve ezen élmény által tovább tágította, alakította képalkotói módszerét. Egyre inkább a vonalak játékára, dekorativitására, azok szuverén vizuális jelrendszeréből fakadó kifejezési lehetőségekre helyezte a hangsúlyt, a geometriai absztrakt irányába kísérletezve. Ilyen munkái a zsírkrétával készült Zöld csiga, az Éden, az Angyal című alkotások. Reklámgrafikusi tapasztalataiból grafikai kompozíciókat alkotott, amelyeken a betű és a betűírás játékos interpretációs lehetőségeinek tárházát jelenítette meg, mint formaképzési módozat, és mint az alkotásokból kiolvasható üzenetet: több évezredes hagyományt folytatnak ezek a szignók, képírások, képversek, egészen a művészi kalligráfiáig. Ezt mutatják a Barátok és a Tükröm-tükröm tusrajzok is. Filozofáló hajlamából, művészettörténeti, néprajzi érdeklődéséből fakadóan ugyanakkor a különböző korok egyik-másik motívumát is beépíti a lélek mély bugyrait felidéző, játékos kedvről tanúskodó grafikáiba, a Kalotaszeg, az Antique, a keresztsorozat montázs szerű tusrajai. Heim András grafikus-művészt idézve: „Orbán István grafikáin a vonalak, vonalhálók, mind-mind a lélek alkotójuk legrejtettebb lelki kincseinek ismérveit hordozzák magukon. (…) Munkáira tudatosan oda kell figyelnünk (…), mert az itt látható munkák már maradandó jelet hagynak (…) az erdélyi, s ezen túlmenően az összmagyar képzőművészetben.”
Nem kis mértékben ránk is hárul a feladat, hogy tovább éltessük, gondozzuk ezen hátrahagyott szellemi örökséget: ránk, akik személyesen is ismertük, és tanúi lehettünk az életmű megszületésének; ránk, akik befogadói vagyunk pedagógusként, tanítványként, művészetszerető művészetpártolóként vagy képzőművészként. Ő maga így fogalmazott: „a mai művészet befogadásához elengedhetetlenül szükséges, hogy a vizuális jelek kommunikációs struktúrákba való rendezésének mikéntjét (…), képzőművészeti ábécéjét már kicsi korban elsajátítsák a gyerekek, másképpen művészeti analfabéták maradnak”. Ilyen irányú ügyszeretetből szervezett rajzkört és indította újra 2011-ben a Zsoldos Álmos művésztanár által 1980-ban indított és hat év után betiltott Klub Galériát.
Orbán István különböző csoportos tárlatokon rendszeresen kiállított, szerepelt a Kolozs megyei Téli szalonokon, a Barabás Miklós Céh tárlatain, a kovásznai Csoma-napokon és az Erdélyi Magyar Művészpedagógusok Egyesülete által évente megrendezett tematikus tárlatokon. 2013-ban Székely Bertalan-díjban részesült színvonalas alkotásaiért, valamint elkötelezett képzőművészeti, művészetszervezői, művészetszakírói és oktató-nevelői munkásságáért – zárta beszédét Székely Géza.
Szabó Zsolt, a Kolozsvár Társaság elnöke más vonatkozásban is közelebb hozta Orbán István munkásságát. „Méltó megünneplése a Magyar Kultúra Napjának itt az iskolában, és remélem, lesz hagyománya folytatni további kiállításokkal. Legyünk őrei az örökségnek, hogy tovább vigyük és számon tartsuk szellemi örökségét, ápoljuk, amire fogékonyak vagyunk – Orbán István volt az, aki nagyon sok mindent összegyűjtött, hangyaszorgalommal teremtette meg a kapcsolatot az előttünk járók és a jövő nemzedéke között.” Felidézte, a véletlen úgy hozta, hogy Orbán Istvánnal iskolatársak voltak, mindkettőjüknek „Váczi mama” volt a rajztanáruk. Majd megemlítette közös munkájukat a Művelődés Galériájában, részt vett annak szervezésében, rendezésben, írásaival a Művelődés folyóiratot gazdagította. Legkedvesebb közös munkájuk a Kisbaconi versek című kötet, amelyben Benedek Elek verseihez 114 diák montázsszerű rajzai kerültek be illusztrációnak, amelyeket ő válogatott és szerkesztett.
