„Én nem azt örökítem meg, amit látok, hanem amit érzek”
Az alkotó 1931. július 9-én született Kolozsváron, középiskolai tanulmányait a volt 3-as számú Magyar Leánylíceumban végezte. 1956-ban a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola festészet szakán végzett Miklóssy Gábor és Abodi Nagy Béla tanítványaként. 1957-től nyugdíjazásáig a Napsugár gyermeklap grafikai szerkesztője volt. Ifjúsági regényeket, számos meséskönyvet, verseskötetet, tankönyvet illusztrált. A Szolnay Sándor-, Munkácsy-díjas, Magyar Arany Érdemkeresztes képzőművész a Romániai Képzőművészek Szövetségének és az 1994-ben újjáalakult Barabás Miklós Céhnek alapító tagja volt.
A pasztellek és akvarellek színes világa után, Soó Zöld Margit pillanat szülte, bájos és izgalmas portréit csodálhatjuk meg a magabiztos kemény, vagy leheletfinom vonalak által. Izgalmas női és férfi-, valamint gyerekportréit a nagyvonalúan elegáns fekete-fehér vonalbeszéddel fejezi ki. Fia, Soó Zöld Balázs ezzel a tömör mondattal ajánlotta a kiállítást a látogatók figyelmébe: „Fogadják olyan szeretettel ezt a kiállítást, mint ahogyan én szerettem édesanyámat.”
„Vallom, egyetlen párbeszéd sem hiábavaló, mindig eredményt hoz és feloldódást, megértést vagy együtt gondolkodást, míg ennek hiánya fájdalmat szül. Emléket szeretnénk állítani a három éve elhunyt művésznek” – ezekkel a sorokkal kezdte megnyitó beszédét Bibza Gábor lelkipásztor, a Kányafő Galéria vezetője. Ez a kiállítás a 69. ebben a galériában. „Soó Zöld Margit portréi végigkísérik alkotói pályáját. Tájképei és városábrázolásai mellett ezek a portrék a legmarkánsabb művészi megnyilvánulásai. A portrét készítő művész jó rajzoló, pszichoanalitikus és a jövőnek üzenő egy személyben. Az alkotó ezeket a képességeket maga is ötvözi. Letűnt idők tanúfalaként állnak előttünk a megörökítettek. Ezek az alkotások magukon hordják a kor hangulatát, a fiatalság reményét és az ábrázoltak folyamatos kilátástalanságát. Könnyed vonalai évtizedenként változnak, alakulnak, alkotói időszakokat követnek, ráhangolódva a modellt álló személy egyéniségére. Ezen a tárlaton Nagy Imre, Andrássy Zoltán és Szathmáry Ágnes Soó Zöld Margitról készült portréi is megtekinthetők” – hangsúlyozta a lelkipásztor.
Magyarország kolozsvári főkonzulátusa részéről Simon István Előd konzul a festőművész Kolozsvárhoz kötődő életútját emelte ki, aki „ezer szállal kapcsolódik a városhoz, ami visszaköszön az utcarészletekben, a város különböző részeinek a megörökítésében. Most „a város személyiségeinek, arcainak megörökítéséből látunk egy kis ízelítőt ezen a kiállításon. Németh Júlia műkritikus szerint a művész „csendben, de kitartó következetességgel halad a maga választott útján. Egyenesen felfelé ívelő pályája pedig sohasem akart mások háttérbe szorításával az élre törni, ennek ellenére mégis az élre tört” – zárta beszédét a konzul.
Kis szünet után a megnyitó a tanácsteremben folytatódott, ahol Réman Zoltán szaxofonművész Eugene Bozza húszadik századi francia zeneszerző szaxofonra írt etűdjét adta elő. Az intermezzo folytatásaként Forró Ágnes képzőművész és Vetró András szobrászművész személyes élményeikről, emlékeikről meséltek Ittiről, vagyis Soó Zöld Margitról. De a tárlat anyagáról is, a portrékról. Forró Ágnes kiemelte, hogy a művész az alkotásaiban a festészet felől közelített az egyedi grafika felé, aki egy életen át kísérletezett stílusjegyekkel, a szín és formavilággal és a különböző természetű anyagokkal. A lendületes foltokból építkező, expresszív erejű munkáival párhuzamosan, lírikus finom vonalú szén- és ceruzarajzokat is készített. Témái kézenfekvőek, a fák és gyökerek, virágok és madarak, a víz és a felhők és kövek után most a portrék rejtelmeibe kóstolhatunk bele. Nagy bátorság kell ahhoz, amikor a portré műfaját választja a művész, Soó Zöld Margit pasztellel készült portréi leheletfinom árnyalatúak, a fekete tussal rajzoltak határozott, kemény vonalúak. Mindegyik más és más. Kiemelik az illető személy arcvonásait, arckifejezését, jellemét. Soó Zöld Margit, saját bevallása szerint, nem kívánt önarcképet rajzolni, mert nem vonzódott önmagához, mégis önarcképei őszinte megnyilatkozások. Az ember önmaga számára mindig is kérdés volt, hogy ne csak „a látható testet”, hanem „a láthatatlan lelket is jelenvalóvá tegye.” Forró Ágnes magával hozott egy portrét, Soó Zöld Margit alkotását, amely édesapját, Forró Antal festőművészt – aki évfolyamtársa volt a festészeten – ábrázolja tanulás közben. Majd ugrott egy nagyot az időben, a Napsugár szerkesztőségébe, ahol évtizedek alatt azt tanulta Ittitől, hogyan és mit ne illusztráljon a gyerekeknek.
Vetró András szobrászművész „egyfajta „szellemidézést” követett el, elő szerette volna „varázsolni” Soó Zöld Margit alakját a lágy és sejtelmes vonalhálóval megteremtett portréin keresztül. Saját maga is inkább a személyes élményeire támaszkodva próbált emlékezni és egyben emlékeztetni rá. „Soó Zöld Margitot már serdülő koromban volt szerencsém megismerni Csíkzsögödön, Nagy Imre festőművész laktanyáján, azaz a műteremtő barlangjában. Aztán eltelt ötven valahány év, amikor meglátogathattam kolozsvári lakásán. Megtisztelő volt számomra, hogy ágyban fekve, nyugodt hangon beavatott a műteremtés titkaiba, kissé szomorkás arcával, de semmiképp panaszos hangon, egyre halványuló emlékeiről mesélt. Megörültünk egymásnak, aki az öröklött tehetsége folytán, mely párosodott az égi adománnyal, rendkívül szívós és szenvedélyes alkotói kedvvel kivívta magának Erdély egyik legmarkánsabb grafikusi és festői titulusát. Műveit gazdag egyszerűség jellemzi, amely aztán átnemesedik a nagyszerűség állapotába. Portréinak, akár pasztell, olaj vagy vízfestékkel való tettenérése művészi rögzítés, az emberi lélek legbensőbb vibrálásait ragadják meg mesteri módon, amelyek visszatükrözve, majd találkozva a szemlélő belső rezdüléseivel, felerősödve eljuttatják a szemlélőt a katarzis fennkölt állapotába. A műfajok számtalan változatát használva elkerüli a modorosság veszélyét, rajzolva varázsol, avagy varázsolva rajzol. Ha már varázslatról beszéltem, akkor előbukkan a székelység nagy festője, Nagy Imre, a mester, aki rajzolta Margitot, és akit Margit is lerajzolt. A művészettörténetünknek izgalmas és egyben szép epizódjai ezek.
Nagy Imréről még annyit, hogy nem volt annyira szívmelengető véleménye a női alkotókról, de Soó Zöld Margit volt a kivétel, őt teljes mértékben elfogadta és egyben nagyra értékelte művészeti habitusát. Soó Zöld Margit annak tudatában alkotta remekműveit, hogy a világ számára csak egyszer születtél művésznek és ezért a lehetetlent is vállalni kell, szemben a gonosszal, dacolva az elmúlás fojtogató érzésével. Búcsúzáskor mesélt kedvelt felhőiről, amibe belelátta, belekomponálta képzeletbeli képeit, rajzait, és biztos vagyok abban, hogy voltak közöttük portrék is, amelyek vonalai nem papíron vagy vásznon türemkedtek elő, hanem beleolvadtak az ég vizébe” – zárta beszédét a szobrász.
(Fotók: Kányafő Galéria, Facebook)
