Csoma Botond képviselő
Képviselőnk, az RMDSZ Kolozs megyei elnöke két kis csínytevéséről számolt be lapunknak. Az egyik (vélhetően) nem volt szándékos: a suliban focizás közben betört egy ablakot. A másik már „súlyosabb”: ellógott a cirkuszba, mégpedig az esti előadásra, édesanyja nem tudta, merre van, kétségbeesve kereste a tömbházak között. (Amint arra sokan emlékszünk: a cirkusz valamikor ott vert sátrat, ahol most az új sportcsarnok áll.)
Antal Géza megyei tanácsos
„Már gyerekkoromban szerettem sütni-főzni. Egy alkalommal, amikor hárman maradtunk a húgaimmal (én 6-7 éves lehettem, a húgaim 5 és 2 évesek), a szomszéd kertből gyűjtöttünk cigány meggyet, és azzal készítettünk meggyes piskótát egy pléh tányérban. Jól sikerült, meg is ettük az egészet mire a szüleink hazaértek. Roppant büszkék voltunk, hogy mindent eltűntettünk, hiszen nem igazán volt szabad nekünk a gáztűzhelynél járni. Végül csak lebuktunk, mert a tojáshéjak a szemetesben elárultak minket. Szidást végül nem kaptunk, csak amiatt, mert nem hagytunk a süteményből kóstolót” – idézi fel a happy enddel végződő történetet Antal Géza tanácsos, a megyei szervezet ügyvezető elnöke.
Vákár István, a megyei tanács alelnöke
Vákár István nem számított csintalan gyereknek. Amint elmondta, a nagymama, aki nevelte, szigorú Marianum-növendék volt, hamar jött a nyakleves. Persze előfordultak balesetek, ilyen a csigás történet is. Sokan vannak, akik emlékeznek, hogy a „komcsi” időkben mindig kellett gyűjteni valamit, egy alkalommal például gesztenyét és éti csigát. Be is vitte mindenki, amit talált egy szép szombati napon – annak idején akkor is volt tanítás! -, de aztán elfelejtődött a dolog. Hétfőn hatalmas botrány lett, hiszen még a neoncsövön is csigák csúszkáltak…
Oláh Emese alpolgármester
Nagyon szerettem telefonálni. Ha csengett a telefon, mindig siettem felvenni, hiába voltak a szüleim mellettem. Felvettem, meg sem vártam, hogy mit mondanak a vonal másik végén… aztán közöltem, hogy hívjanak vissza később.
Hegedüs Csilla államtitkár
A legboldogabb háromkerekű bicikli-tulajdonos voltam. Sepsiszentgyörgyön, az Iskola utca tele volt gyerekekkel, sokunknak, de nem mindenkinek volt ilyen - ma már ócska-számba menő - járgánya. Hároméves koromban kaphattam meg, hogy ne bánkódjak azért, amiért az öcséimmel foglalkozik a család, és rám sem ideje, sem energiája nem marad senkinek. Ezért több időt töltöttem akkoriban Kolozsváron, a nagyszüleimnél, mint Sepsiszentgyörgyön.
Na, de vissza a biciklihez. Nagyon boldogan és büszkén robogtunk a biciklikkel fel s alá az utcán (akkoriban Szentgyörgyön nem igazán voltak autók, teljes biztonságban voltunk). Szabadoknak éreztük magunkat, gyakorlatilag azt csináltunk, amit akartunk. Mocskosan, kék-zöld foltokkal tele értünk haza, mindig éhesen. Egy délután a szomszéd lépcsőházban lakó Timea (akinek nem volt biciklije) állt a konyhaablakban, alig látszott ki, de valamit nagyon nagy élvezettel majszolt. Senki a biciklis társaságból nem tudta, hogy mi az, de az elragadtatott arcából arra következtettünk, hogy nagyon finom lehet. Felkiabáltunk, hogy adjon nekünk is, de csak rázta a fejét. S akkor kezdődött életem első tárgyalása. Nyilván, nagyon meg akartam kóstolni azt a valamit, és tudtam hogy Timea nagyon szeretne biciklizni. Rövid egyezkedés után az enyém lett egy darabka a finomságból, a Timié pedig pár percre a biciklim. Jó befektetésnek tűnt, gondolom, neki is. Így ettem életemben először, és hosszú évekre utoljára, banánt.
Horváth Anna , az RMDSZ ügyvezető alelnöke
Apróbb-nagyobb csínytevésekre mindig kész kisgyerek voltam. Ez egy leánygyermek esetében, aki "ráadásul tanárszülők gyereke”, nem mindig váltott ki feltétlen „elismerést” a felnőttek körében..
A helyzet később, nagyobbacska koromban sem sokat javult. Egy korán sötétedő téli délutánon, az iskolából mindig órákra nyúló hazaúton, az akkoriban esemény számba menő buszjárat elhaladtára vártunk, hogy - elhaladtában - alapos hógolyó-sortűz alá vessük. A mérges sofőr leállította a járatot, utánunk rohant, de már csak az iskolatáskáink egy részét ejthette zsákmányul. Nem volt mit tenni, hazaérve el kellett mondani, hogy oda a táska, tanszerek, minden. Másnap reggel nincs mivel iskolába menni. Édesanyám nem köntörfalazott: „Fiam, ha elvetetted, elmész a városvégi buszmegállóba és visszaszerzed”. „Egyedül? De sötét van már és senki nem jár az úton… és a bácsi is, biztos, mérges ránk” - görbült sírósra a hócsata-hős szájam. De édesanyám nem tágított, el kellett indulni. Odafelé, majd a kihalt állomás-épületben dideregve, amíg valaki rám bukkant, hogy mit akarok, bőven volt időm „bölcselkedni” az eseten.
A sofőr bácsi – szerencsére – mérge múltával elsietett haza. Kollégái pisolyogva adták kezembe a táskám. Csak évekkel később tudtam meg, hogy édesanyám távolról elkísérve követte végig utamat, annak a nagy életigazságnak felismerésével való vívódásomat, hogy a csínytevés sem olcsó mulatság, ha a következményeit nem lehet másra hárítani.
