Eljut az ember egy bizonyos pontra, amikor „muszáj felnőnie”. Ki kell választania egy szakmát, egyetemet, s ez már nem olyan, mint a gyermekkorban elkövetett „rossz” döntések sokasága. Kezdetét veszi a felelősségvállalás időszaka. Az a korszak, amikor nem azért teszünk meg valamit, mert meg kell, hanem mert anélkül nem léphetünk majd egyről a kettőre. Amikor már nem áll senki a hátunk mögött, hogy szeretetből megdorgáljon, ha nem adtunk le időben valamit. Amikor magunkra vagyunk utalva, mi felelünk a döntéseinkért és ha mi nem teszünk meg dolgokat a saját érdekünkben, más biztos nem fogja. Az eddig biztonságot nyújtó iskolából már kitessékelve érzi magát a fiatal, a falon lógó tabló jelzi, hogy csupán emlék ezentúl az iskolának az az osztály, amely számára sok éven keresztül a családot jelentette.
Ballagás után a fiatal nyakába szakad minden. Nagyrészük elköltözik otthonról, tanulni megy az egyetemi városba. Ki bentlakásba, ki bérelt lakásba, de mindenképpen olyan dolgokkal kell szembenéznie, amikkel eddig nem kellett. „Kenyeret venni könnyű!”, „Én is ki tudom mosni a ruháimat”, „Boldogulni fogok” – mondja a frissen ballagott, hát… már nem diák. Az senkinek nem jut eszébe, hogy mégis...
