(Borítókép: Cadmiel Boțac játékát a közönség ovációval kísért tapssal jutalmazta. Fotó: Cristina Rădulescu/Filharmónia)
A remekművek kiváló tolmácsolása, a Kanadából sokadszorra visszatérő Andrei Feher karmester művészi víziója, jó értelemben vett „megkoreografált”, célratörő vezénylése, a magas színvonalú zene- és énekkari produkció (karigazgató Cornel Groza) és Cadmiel Boțac fiatal zongoravirtuóz érzelmekben gazdag, sokszínű előadása a koncert varázshangulatát eredményezte.
Edvard Grieg (1843–1907) a-moll zongoraversenye az északi nemzeti romantikus iskola egyik legművészibb alkotása, amely Schumann szintén a-moll zongoraversenyével mutat rokonságot, aranyporát viszont a norvég népzeneanyagú ihletettségnek köszönheti. Grieg virtuóz csillogású és norvég poézissel telített zongoraversenyét Cadmiel Boțac vékony alkata ellenére nagy drámai erővel indította. Virtuóz és lírai részek kontrasztjaiból szőtt érzelemdús zongoraszólamát árnyalt színskálával ruházta fel. Tolmácsolásában a jól adagolt feszültségek nagy erejű fortissimókban csúcsosodtak, miközben hosszan ívelő, énekszerű frázisaiban könnyen sikló futamait, erőteljes, masszív akkordjait, egyenletes aprótechnikáját, pergő trilláit csodálhattuk.
Az Adagio-tétel bánatos cselló- és oboaszólója, és álmodozó zongoraszólama egy régmúlt bágyadt nyári emlék, egy el nem mondott szerelmi vallomás fájdalmával szorongatja a lelket, amelynek érzelmi crescendóiban vágy és nosztalgia hömpölyög. Norvég poézisének szépségeit Cadmiel Boțac lelki finomsággal tolmácsolta. A finálé határozott feszességének ellentétpárja az a rövid „intermezzo”, amely míves fuvolaszólójával és a zongoraszólam „énekével” a nyugodtság szigetét lopta a virtuóz tételbe. A szelíd színekben tündöklő őszi napfelkelte tablóját idéző pillanatoknak, a felemelően magasztos finálé fékevesztett tempója vetett véget.
Andrei Feher karmester sokadszorra tér vissza Kolozsvárra (Fotó: Cristina Rădulescu/Filharmónia)
Cadmiel Boțac szenzációs tolmácsolását a közönség ovációval kísért tapssal jutalmazta. A ráadásként játszott Chopin cisz-moll Fantaisie-Impromptu-jének romantikus szenvedélye, finom líraisága után, a Boțac saját jazz-feldolgozásában felcsendülő Somewhere over the rainbow örökzöld slágert újabb tapsvihar követte.
Maurice Ravel (1875–1937) Daphnis és Chloé című balettzenéjét a Párizsban működő híres Orosz Balett igazgatója, Szergej Gyagilev rendelte Raveltől 1909-ben, de a darabot hosszas készülődés után, csak 1912-ben mutatták be. Színpadi műként ugyan kevésbé vált népszerűvé, de annál nagyobb sikert ért el a teljes balettzenéből készült két nagyzenekari szvit. Ezen az estén a ritkábban hallható, teljes balettzene szépségeinek örülhettünk. A nagy létszámú zenekarban két hárfa, cseleszta és sokféle ütőhangszer szerepelt, köztük aeoliphone, a szél hangját utánzó gép, és érdekes színfoltot képeztek a balkon két oldalának páholyaiból felcsendülő szöveg nélküli vegyeskari letétek.
Az egyfelvonásos balett három jelenetből áll, a jelenetek között nincs éles határvonal, így a mitológiai témájú „mesét” a hallgató folyamatos cselekményként éli meg. A darab Longosz mitológiai pásztorjátékát dolgozza fel. Cselekménye Leszbosz szigetén játszódik, szereplői ifjak és leányok, köztük a pásztor Daphnis, és szerelme, Chloé, a pásztorleány. A történet Daphnis álomvilágába kalauzol, egy olyan mesébe, amelyben a szerelemért meg kell küzdeni. Dorcon szeretné Daphnis szerelmének a kezét elnyerni, így a két rivális táncban méri össze erejét. Amíg Dorcon groteszk-esetlen táncát kinevetik – a zenekari szövetben a fúvósok élethűen ábrázolják a nevetést – addig Daphnis „könnyed és kecses”, szerelmesen epekedő tánca elnyeri a fiatalok tetszését. Chloé szerelmét Lyceniona veszélyezteti, aki a klarinétok érzéki hangjára próbálja meg elcsábítani Daphnist.
Az impresszionista képek sorában, a hárfa glissandókkal, vonós tremolókkal, a nagyzenekari éteri pianissimókkal és az énekkar szöveg nélküli „zsongásaival” megidézett éjjeli zenében a nimfák világát titokzatosság és sejtelmesség lengi körül. Mint háborgó tenger hullámai csapnak össze az érzelmek, amikor a kalózok elrabolják Chloé-t, harci táncuk ősi erővel tombol végig a zenekaron. A megkötözött kezű Chloé hiába esdekel, a kalózvezér előtt táncolnia kell, táncát az angolkürtszólója teszi könyörgő-bánatossá. Chloé-t végül Pán isten szabadítja ki a kalózok fogságából, mert a Syrinx nimfa iránt érzett saját szerelmére emlékezik.
A harmadik jelenet elején, a neki-nekilendülő zenekar és szöveg nélküli kórus jelzi, hogy újból Leszbosz szigetén vagyunk, egy csodálatos tavaszi tabló közepében. A szélgép „fuvallata” a felkelő nap sugarait vetíti előre. A szuggesztív erejű képben, amikor a természet ébredezni kezd éjjeli álmából, úgy érzed, hogy a láthatáron magasba törő ragyogó napsugarakkal te is a magasba emelkedsz. Daphnis álmából felébredve sípot farag, és Chloéval eljátssza Pán és Syrinx szerelmi történetét. Szelíden ringató oboaszóló röppen fel, negédes szerelmes dalt játszik a fuvola, érzelemdúsan hullámzik a hegedűszóló. Az ütősök egyre erősödő „szívverésével” és a virtuóz klarinétszólóval a zenekar tomboló bacchanáliája veszi kezdetét, amelyben ember és természet, zene- és énekkar önfeledt boldogsággal ünnepli a szerelem győzelmét.
A műveket fergeteges siker, eufóriás ünneplés követte. A kiváló tolmácsolásnak köszönhetően, Grieg zongoraversenyének norvég poézise, Ravel impresszionista színekben pompázó szuggesztív napfelkeltéje és a tomboló bacchanália örömzenéje katartikus élménnyel töltötte meg a közönség lelkét.
