Beszámolójukból kiderült, a csapat több tagja, köztük Sándor, járt már a Himalája hegységben hét évvel ezelőtt, a tanárnőnek viszont ez volt az első alkalom. A mostani túra négy hétig tartott. Katmanduból indulva az első állomás Lukla település volt 2840 méteren. (Állítólag az odáig vezető repülőút is „felejthetetlen” kalandnak számított a zötykölődő kisgépen.) Az Everest Alaptábor volt az egyik cél, jól bejáratott útvonal, napi 4-6 órás távolságokkal a menedékházak között. S hogy legyen valami „extra”, időnként eltértek ettől a szokásos útvonaltól a káprázatos, azúrkék Gokyo-tavakhoz, a Cho La Pass hágóhoz, a hab a tortán azonban – mesélték – a 6119 méteres Lobuche-csúcs volt.
Éjszaka az erkélyen
Kérdésemre, hogy milyen különleges tréning, fizikai és mentális készülődés szükséges ilyen embert próbáló magashegyi túrához, Sándor annyit mondott: családjával – felesége és lánya szintén tagja volt a csapatnak – sokat kirándulnak, minden hónapban legalább kétszer, háromszor megtesznek legalább egy 20 km-es utat, tehát folyamatosan edzésben vannak, és ez sokat számít.
Réka az akklimatizálódás fontosságáról beszélt, 5000 méter felett ugyanis már ritka a levegő, ezért ajánlatos fokozottan hozzászoktatni a szervezetet az oxigénhiányos környezethez.
– Jó fizikai kondícióban kell lenni, az kétségtelen. Miután eldöntöttem, hogy megyek, nagyon odafigyeltem, hogy rendszeresen eddzek, sokat szaladtam, kirándultam, nyáron pedig az osztrák Alpokban gyakoroltam. Ha ott az ember megmássza a 4000 métert, az már egyféle akklimatizációnak számít, „elraktározódik” a szervezetben néhány hónapig.
Amikor Luklából elindultunk, nagyon vigyáztunk a fokozatosságra, ezért csak 500–1000 méteres szintkülönbségeket másztunk egy nap alatt, pedig bírtunk volna többet is. Aludtunk egy éjszakát, aztán másnap megint feljebb jutottunk, ott már két éjszakát töltöttünk, majd fel 4000 méter magasra, onnan ismét vissza egy keveset. Hallottunk olyan csoportról, akik két nap alatt tették meg azt az utat, amire mi négy napot szántunk, sokan meg is betegedtek. Álmatlanság, étvágytalanság, orrvérzés, fejfájás… Ilyenkor az egyetlen megoldás visszaereszkedni, különben nagyobb baj is lehet – magyarázta.
Réka számára a felkészüléshez hozzátartozott a hideggel való „barátkozás” is. Megtudtuk: hogy kipróbálja, mennyire védi a hálózsák a fagy ellen, két éjszakát aludt tömbházlakásuk erkélyén.
– Nagyon féltem a hidegtől, nehezen viselem. Az én komfortérzetem valahol 30 fok körül van. Amikor más pusztul el a hőségtől, én akkor érzem jól magam – tette hozzá.
A hideget márpedig elkerülni nem lehetett, a szálláson ugyanis nincs fűtés.
– Nepál fejlődik, az elmúlt hét évhez viszonyítva kétségtelenül jobbak a körülmények, egyre több helyre vezetik be az áramot, a vizet, csatornázási munkálatok zajlanak, megszervezték valamilyen szinten a szemétösszegyűjtést is. A túra útvonalán a szállások felszereltsége is sokat javult, de fűtés ugyanúgy nincs a szobákban. Ez különben az európai magashegyi menedékházakra is jellemző, nem csak a Himalájára. Nincs fa, a tüzelőanyagot nehéz feljuttatni magasan az erdőhatár fölé. Nepálban vékonyak a falak, a szigetelés, csak egyrétegű az ablak, ezek ellenére a hideg nem kibírhatatlan. Olyan egy-két fok van a szobákban – mondta Sándor.
Fa helyett jakkaki
Valami tüzelőanyag azért mégis került.
– Volt egy vaskályha, amit szó szerint jakkakival fűtöttek be. Kosarakba szedték össze a zord körülményeket bíró egyetlen állatnak, a jaknak az ürülékét, megvizezték, gombócot gyúrtak belőle, szétlapították, majd kiterítették szanaszét, kiszárították, végül összeszedték, egymásra rakva tárolták. Szerencsére, nincs semmi szaga, fű az egész – mesélte Réka.
Ami pedig az ennivalót illeti, azt ették, amit a szálláshelyen főztek.
– Ha jólesett, akkor mind, ha nem, kevesebbet. Más az étrend, mint amit az európai gyomor megszokott. Főleg az indiai konyhának van nagy hatása. Gyakori volt az úgynevezett serpaétel, ami egyféle sűrű zöldségleves – mondta Sándor különösebb lelkesedés nélkül.
– Nekem az tetszett a legjobban, hogy mindent frissen készítettek. Ha heten hétfélét kértünk, helyben összedobták abból, ami zsebkendőnyi kis kertjükben termett ott, 3-4 ezer méter magasban. Már ez is kuriózum a városi ember számára – tette hozzá Réka.
Megkérdeztem, mennyire népszerű ez az útvonal a világ hegymászói körében, hiszen az infrastruktúra-fejlesztés hozadéka a még több turista – ennek minden előnyével, hátrányával együtt. Sándor visszaigazolta: Nepál gazdasága jócskán a turizmuson alapszik, és egyre gyorsabb iramban fejlődik. 1953-ban történt a nagy áttörés, amikor Edmund Hillary megmászta az Everestet. A 80-as évektől kezdve gyakorlatilag a hétköznapi emberek számára is elérhető itt egy túra, ha meg tudja fizetni a csúcsdíjat, a különböző szolgáltatásokat. De nemcsak a hegyek vonzzák az idegeneket, hanem felpörgött a vallási turizmus is. Tibetből idemenekült a buddhisták egy része, lényegében ez a térség számít a buddhizmus központjának.
Többé-kevésbé hivatásos hegymászókból tehát nincs hiány, példaként a Kala Pattar (5648 méter) csúcsot említette, ahol egy alkalommal a napfelkeltét lesték.
– Hajnali kettőkor nekiszaladtunk. A menedékház 5100 méteren van, onnan másztunk fel, hogy megnézzük, ahogy a nap előbukkan az Everest mögül. Nem voltunk egyedül. További 70-en toporogtak a nap első sugaraira várva. Ilyen élményem még csak a Fogarasi-havasokban volt, gyakorlatilag nem tudtunk feljutni a Moldoveanu tetejére, ellepték a turisták a csúcsot. Ez közvetlenül a Covid-járvány után volt, amikor a hosszú bezártság után mindenki elindult – mondta Sándor.
Mi volt a legkellemetlenebb élmény? – kérdeztem.
Sándor azt élte meg nehezen, hogy éjjel két órakor álmatlanul kellett nekivágni a túra topjának számító Lobuche-csúcsnak. Rékának is ehhez a kiránduláshoz kapcsolódnak a nem szeretem élményei.
– A Lobuche-csúcshoz nem ösvényen mentünk, amihez szoktunk, ez a túra nagyon sok sziklamászást igényel, amiben nincs túl sok tapasztalatom. Gyakorlatilag 14 órát lógtunk kötélen, összekötve, ami számomra nagyon fárasztó volt. Utólag mondták, hogy ez a legtechnikásabb 6000 méter fölötti csúcs. A visszaúton ráadásul az eső is elkezdett esni az utolsó két-három órában, a víz ráfagyott a sziklára, nagyon csúszott – magyarázta, majd kérdésemre bólintott: igenis, félt.
A fárasztó sziklamászásért azonban kárpótolta hegymászóinkat, hogy hajnalban végül kitisztult az ég.
– Nem mindig látszanak a csúcsok, ha felhős az idő. Ezért örültünk minden tiszta pillanatnak. Amikor felértünk a gerincre és elénk tárultak azok a fantasztikus hegycsúcsok… leírhatatlan érzés. Olyan dolgokat láttam, amiket addig csupán könyvekből ismertem. Nemcsak a hegycsúcsokat, hanem minden növényt, fát, pillangót kitörő örömmel fogadtam. Olyan hihetetlennek tűnt, hogy mindaz, amit évek óta tanítok a diákjaimnak a tankönyvekből, most itt van a maga valóságában. A nehézségek mellett különleges pillanat is volt, amikor ereszkedtünk le a Lobuche-csúcsról. Hirtelen mondta Sanyi: né, ott az Everest! Eszméletlen látvány! Annyira kellett fogódzkodnom, hogy sajnos nem tudtam fényképezni, de szerencsére, készültek a látványról fotók bőven. Szóval nem arról szólt a történet, hogy ottlétünk alatt végig gyönyörködhettünk a hegyekben, ritka, amikor elég tiszta az idő ehhez.
Mennyire van nyoma a klímaváltozásnak? – kérdeztem annak tudatában, hogy Sándoréknak van összehasonlítási alapjuk, hiszen hét évvel korábban már jártak ott. Mint kiderült, szemmel láthatók az éghajlat melegedésének a következményei a Himaláján is. A hóhatár az előző évekhez képest sokkal magasabbra húzódott, a gleccser olvadása is szembeszökő, tiszta kőtörmelék. Előtűntek völgyek, amelyek hét évvel ezelőtt nem látszottak.
Gleccser után dzsungel
A meglepetéseknek itt nem volt vége, a kirándulás váratlan fordulatot vett, a hegymászást ugyanis a dzsungeltúra követte.
– Az indiai határtól olyan tíz kilométerre van a dzsungel, ezt én sem tudtam mindeddig – mondja nevetve a földrajztanárnő.
– Monszunerdőben barangolni nagy élmény. Plusz csoda volt ez számunkra! Termeszvárak, elefántnyomok, vízben krokodilok. Három méterre tőlünk egy hirtelen előbukkanó rinocérosz… A cukiság netovábbja, hogy utána a kicsi orrszarvú is odasündörgött. Csak a tigris nem jött össze. Az esőerdőbe kalandos volt lejutni, nyolc órán keresztül 180 kilométert dzsipben megtenni nem semmi. Előtte négy napig esett, mindent ellepett a sár – magyarázta.
Mennyire sikerült a helyiekkel kommunikálni? Gondolom, serpákat kellett fogadni… – kérdeztem.
– Igen, három serpát alkalmaztunk. Mi 5-7 kilós hátizsákokat cipeltünk, ők húsz kilókat vittek. Apró emberek, de van olyan, aki száz kilót is elbír, láttunk egyet mosógéppel a hátán. Fejpánttal rögzíti a rakományt, zsinórral egyensúlyoz, gázpalackokat, több száz tojást, nehéz ajtókat, bármit felvisznek, hiszen semmi más lehetőség nincs a fuvarozásra.
Segítőkész, nagyon vallásos emberek. Az elején volt egyféle „alárendelt” viszony köztünk. Állandóan hajlongtak, „Namaste, Namaste”, nem is ettek velünk egy helyen. Néhány nap alatt ez átalakult.
A túrákon ők mentek előre, mi gyakran lemaradoztunk, fotózkodtunk. Ilyenkor előfordult, hogy letették a terhet és visszajöttek segíteni nekünk. Ügyeltek ránk. Egyszer elcsúsztam, gyorsan utánam kapott egyikük, nem is láttam, hogy egyáltalán ott van. Figyeltek, aggódtak, ha valamelyikünk nagyon lemaradt. Végtelenül kedvesek voltak. A buddhizmus meghatározza mindennapjaikat, életüket. Reggel felkeltek, füstölővel bejártak minden helyiséget, imádkoztak. Néha arra lettünk figyelmesek, hogy felszednek útközben egy-egy követ, vagy fehér rododendronágat és az útmenti szentélyeknél lerakják, ott is imádkoztak. Minden reggel kitettek hét tálka vizet az isteneknek, hét másik tálkába rizset és gyümölcsöt.
Olyan belső megnyugvás honol bennük az elképesztő nyomorúság közepette! Azok a kisgyermekek rongyokban, mezítláb, de olyan csillogás van a szemükben! Serpáink látták, hogy szeretek fotózni, egyszer magukkal hívtak, volt egy kilátó, leültünk csendben, némán vagy fél órán keresztül. Hihetetlen béke és megnyugvás vett körül, amit addig ritkán éreztem. Azt mondják, a hegyekért mennek az emberek Nepálba, de az emberekért jönnek vissza. Én is a hegyekért mentem, a tájak miatt, de aztán mind az embereket fotóztam…
Megkérdeztem Rékát, van-e már újabb úti cél? Egyelőre nincs – mondta. Még nem pihente ki a túrát. Nem is fizikailag, hanem inkább az a sok élmény, amiben része volt, amit még mind fel kell dolgozni – magyarázta. Még nagyon friss az egész, újra és újra átéli, hiszen a tanítványok nagyon kíváncsiak, sokat mesél nekik.
– Nincsenek nagy terveim. Ez az út „bennem volt”, most kipipálva. Ha valamit mégis szeretnék… valahogy átvenni azt a serpa-életszemléletet. Hogy örüljünk annak, ami megadatott... – mondta.
Én azonban kikapcsolt magnóval tovább erősködtem. Hova, merre legközelebb? Ha jól éreztem, kalandvágyból azért nincs hiány. De ha már a domborzati formák között lehet válogatni, valami olyasmi lesz, ahova nem szükséges a heveder, kötél meg karabinerek. Talán a Szahara…
