Be kell látnom, hogy nem szeretek enni. Biztos, hogy ennek a traumának a gyökere valahol a gyerek- vagy kamaszkoromban keresendő, s köze lehet az önbizalomhiányomhoz, testképzavaromhoz, de nem a következő sorokban próbálok ezekre a kérdésekre választ találni.
Az említett kajakombó a gyerekeim kedvence is lett, pedig igyekszem nem sűrűn túrós makaróni készítésére vetemedni, próbálkozom én mindenféle egészségesebb (sok időt igénylő) alternatívával, de eddig közel sem arattam akkora sikert, mint a pikk-pakk összerakható tésztával. Nem csoda hát, hogy a hétköznapi nagy hajtásban én (is) inkább a gyors és tuti megoldást választom a hosszan készülő, bizonytalan ellenében.
Igaz, hogy a palacsintasütésre nagyon nehezen tudom rávenni magam, de Mamának hála, minden csütörtökön palacsintanap van, így egyaránt kielégítődik a családi sóvárgás és a sajátom is. A palacsintanap annó a Matyis várandósság idején kezdődött. Akkor ugyanis a pástétomos kenyéren kívül mást alig tudtam enni, anyum pedig gondoskodni akart a lányáról és unokájáról, s mivel tudta, hogy a csokipudingos palacsinta még a nehezebb periódusban is nyerő, biztosra ment. Még a sütés szagával sem kellett megbirkóznom, gondos szellőztetés után kaphattam is az adagom.
A palacsintanap gondolatához már a gyerkőcök is igen-igen hozzászoktak. Ha valamilyen halaszthatatlan esemény miatt véletlenül mégis elmaradna, pénteken biztosan kikövetelik Mamától, akit nem is kell hosszasan kérlelni, bármikor szívesen bekészíti az alapot, s indulhat is a sütés, nem is akárhogyan: egyszerre négy (!) serpenyőben, hogy a 80-100 darabra ne kelljen fél napot várni. Aztán indulhat a zabálás kicsiknek-nagyoknak: lekvárral, csokikrémmel, csokipudinggal vagy ahogy Apa szokta: sonkával és sajttal.
Egyik ilyen palacsintanap után történt, hogy éjjel arra ébredtem, hogy Panna az ágyában motoszkál és egyre csak kérdez valamit. A hálószobából nem lehetett érteni a motyogást, így átszaladtam, hogy mielőtt Matyit felébreszti, megoldjuk a problémát. Átértve látom, hogy a kiscsaj a takaró alatt, párna alatt keresgél, félredobálja a babákat, mackókat, s újra meg újra, egyre kétségbeesettebben kérdezi: hova tetted a palacsintámat, naaa? (Éhes disznó, makkról álmodik, ugyebár?)
