Mindez persze többnyire már a reggeli műsor vége, hiszen a pajtások közé érkezés és az óvónéni kedves köszöntése teljes mértékben megváltoztatja az igencsak paprikás hangulatot: Panna könnyáztatta szempillákkal bár, de mosolyogva veszi kézbe a kedvenc ovis játékot, s mintha mi se történt volna, indulhat az ovis nap.
Mi, szülők pedig a nagy menet után reszketve fújjuk ki magunkat úton a munka felé. Újra és újra lejátszódnak előttünk a reggeli jelenetek. A rúgkapálás és kiabálás, amit végig kell szenvednünk miközben öltöztetjük a háromévest: hagyjatok már béééékéééén! Nem akarok felöltözni! Úgyis levetkőzöm, utálom ezt a ruhát! Nem megyek oviba, az biztos, hogy nem! Menjetek eeeeeel! Elmegyek világgááááá! Nem szeretlek titeket! Nem szeretek senkit! Úgyse engedem, hogy copfot csinálj nekem! Inkább szúrja ki a szememet a haj! Utálom a hajfogót!
Nem egyszeri alkalom, hogy valamelyik gyermekünk hisztizik. Normális velejárója kisgyerekes mindennapjainknak. (Már) nincs is ezzel semmi baj(om). Tudom, hogy ha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy valamelyik manó eltervezte, gyakran benne van a pakliban, hogy kitör a hisztivihar. Ilyenkor általában hagynom kell, hogy kitombolják magukat, hiszen bárhogy is próbálom öleléssel, kedves szóval nyugtatgatni őket, annyira elönti kis buksijukat a düh, hogy támadásként érzékelik az ilyen jellegű közeledésemet. Végtelennek tűnő, hosszú percek után aztán lecsillapodnak a kedélyek, sikerül megnyugodni, s ilyenkor odajönnek, esetleg maguk mellé kéretnek, odabújnak, megszeretgetnek, néha bocsánatot kérnek, s már mehet is minden tovább a maga mókás, vidám módján.
A legszerencsésebb persze, ha ezek a rohamok olyankor törnek rájuk, amikor más nincs jelen, nem látja, nem hallja, hogy bizony van ilyen (is) nálunk (is). Mert ugye, a tanárnő gyerekei… De volt már elég olyan alkalom is, hogy bevásárlás, vendéglői vacsora vagy városnézés közben érkezett a híres Hiszti Manó, s nem volt mit tenni, lesütött szemmel kellett az ölünkben (ki)vinni egyik vagy másik toporzékoló gyermekünket. Egyik ilyen alkalommal – látva kínkeserves harcunkat és tehetetlenséggel vegyes szégyenkezésünket – odasúgta valamelyik kedves barátunk, hogy akinek van vagy volt kisgyereke, ismeri a helyzetet, akinek meg még nincs, az majd megismeri. Valószínűleg igaza van.
Mindezek ellenére a hajnali hisztirohamok hidegzuhanyként érnek minden egyes alkalommal. Nem csak azért, mert ilyen indítás után nagyon nehéz kiegyensúlyozottan kezdeni a munkanapot, de teljes mértékben kiszámíthatatlan, hogy miért történnek és mennyi ideig tartanak. A rohanó hétköznapi reggelekbe pedig nem fér bele az, hogy nyugodtan (?!) kitombolja magát a kisasszony, s utána odajöjjön, csinos ovis ruhába öltözzünk, frizurát készítsünk, s vidáman induljunk az óvodába.
Marad a mindenkori hajnali drukkolás, hogy az aznap reggel a könnyebbek közé tartozzon. Aztán – ki tudja milyen algoritmus alapján – vagy összejön, vagy sem.
