A művet Kürthy András magyarországi operarendező vitte színre. Több mint 30 éve rendez Kolozsváron, most mintegy elismerésként az opera tiszteletbeli tagja lett. Ezt a bemutató után Szép Gyula igazgató jelentette be, a cím azzal is jár, hogy ezentúl az opera előcsarnokában Kürthy András arcképét is láthatja a közönség.
A rendező a bemutatót megelőző sajtótájékoztatón beszélt elképzeléseiről, arról, amit meg szeretne mutatni a színpadon a kottából kiindulva, nem annak ellenére: számára a klasszikus operarendezés a kívánatos ugyanis, az, amely a szerzői utasításokra épít, a zenére. Ez a második Puccini-rendezése, választása a Manon Lescaut-ra esett, mert ez ugyan kevesebbet játszott mű, zenei világa azonban gazdag, gyönyörű. A történet értelmezése nem egyszerű, nem mindenkinek egyértelmű, de ez esetben az a kiindulópont, hogy az első felvonásban a hősnő ártatlan, romlatlan fiatal lány, aki álmodozik, őszintén beleszeret a neki udvarló, őt mélyen megszerető Des Grieux-be. A fiatalok szerelme igazi, mint minden első szerelem. A második felvonásban egy megváltozott Manon jelenik meg, aki megszökött szerelmétől, hogy a gazdagság világában élvezze az életet – ám minden siker ellenére unalmas az idős úr és az egész csillogó világ. A rendező szerint ekkor már nem ártatlan lány, hanem érett, kiábrándult felnőtt Manon, sőt, udvarlója maga is alászállt a bűn, a szenvedélyek világába, kártyázik, csal, részben a csalódás miatt, részben Manon bátyjának tanácsára, aki elejt egy olyan utalást, hogy ha a húgát vissza akarná hódítani, ahhoz pénzre, vagyonra lesz szüksége. Kürthy András szerint a második felvonásban már „a kémia dolgozik”, az, ami Puccini előtt színpadon nem jelent meg.
A bemutató magával ragadta közönségét. A Puccini-zene árad, mindent betölt, gyönyörködtet, a színpadi látvány egyszerű és hatásos, kortalan a díszlet, hagyományosak a jelmezek: a díszletet az idős budapesti, Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth- és Jászai Mari-díjas díszlettervező, Székely László jegyzi, aki többször is elutazott Kolozsvárra a helyszínen is megnézni, működik-e, amit elgondolt és megrajzolt. A díszlettervező munkatársa Venczel Attila, a jelmezeket Bianca Imelda Jeremias tervezte, munkatársa Mihály Katalin Sára volt.
A bemutatón a főszerepeket Egyed Apollónia és Pataki Adorján játszotta, kiváló hangi adottságaikat gyönyörűen érvényesítették. A zenekar és az énekkar (utóbbiak szakmai irányítója Kulcsár Szabolcs) kiválóan teljesített, a színpadon a kórus mellett a balettkar is ott volt, egyéneket jelenítettek meg, nem egyszerűen mutatós díszletelemek, hanem hangsúlyokat és árnyalatokat jelentő szereplők voltak minden jelenetben, a kevésbé figyelmes néző talán meg se tudná mondani, a színpadon hajladozók közül ki az ének-, ki a balettkar tagja.
Az első felvonás vidám mulatozása nem sejteti, milyen drámai mélységekig és magasságokig jut el az előadás, amely feltartóztathatatlanul tart a tragédia felé, s amelyben a dallamok, az énekhangok egyre jobban bevonnak érzelmileg, hangulatilag a fenséges bukásba. A véget fenségesnek érezhettük: mert mire odakerülnek főszereplőink, akkora utat jártak be. A szemünk előtt nőttek fel, értek meg. Mindezt a Puccini által írt szólamokat nem egyszerűen elénekelve, hanem átélve és interpretálva nyújtják a főszereplők. Odaadásuk olyannyira érzékelhető, hogy őket hallgatva, követve nem érezzük olyan nagynak a szakadékot az első felvonás ártatlan, gyermeki rajongása és a második felvonás első jelenetének hiú, ám üres ragyogása közt. Az elhagyáson, könnyelműségen túlemelkedő érzelmi forrpont is a második felvonásban következik. Egyed Apollónia szerepformálásában olyan hangsúlyos a megszülető, majd újra feléledő szerelem, hogy kevéssé látjuk a felszínességet, a fényűzés iránti hiú vágyat, az opera utolsó jelenetében a testiségen túlmutató igazi szeretet csillan meg, és teszi teljessé a tragédiaérzetet. Pataki Adorján kiváló partnere, a címszereplővel együtt halad, követi őt az alámerülésben és vele együtt bukkan a felszínre, immár éretten, megtisztultan.
Szép Gyula igazgató a sajtótájékoztatón úgy fogalmazott: a Manon Lescaut-ban a zene dominál, a színpadon látható szereplők mellett a Horváth József vezette zenekar is főszereplővé lép elő, nemcsak kísér és aláfest, hanem olykor nála a főszólam. Mellettük pedig igen jó a nézőnek az eleven színpadi játékot látni nemcsak a főszereplők, de a kisebb szerepeket éneklők, illetve az énekkar tagjai, a balettkar táncosai alakításában. Az előadást minden eleme arra predesztinálja, hogy igencsak kedvelt darabja legyen az kolozsvári operakedvelőknek.
Szereposztás és alkotók: Lescaut: Balla Sándor, Géronte: Szilágyi János, Edmondo: Bardon Tony, valamint Sándor Árpád, Szabó Levente, Gáspárik Szilvia-Klára, Peti Tamás Ottó, Mircea Cădariu, Cîmpean Rareș, Mon Antonio Vasile, Ianc Florin. Koreográfus és a rendező munkatársa: Cîmpean Rareş Arcadie; koncertmester: Barabás Sándor, Ferenczi Endre; korrepetitor: Horváth Zoltán, Incze G. Katalin, Pál Petra, Oláh Csongor; súgó: Kondrát Bea, Kostyák Júlia, ügyelő: Venczel Péter, Pál Kincső.
