„Amikor énekelsz, kétszeresen imádkozol…”

Interjúnk az új szerep próbáinak idején készült. Amikor bekapcsoltam a magnót, Brigitta őszinte érdeklődésemre bevallotta, izgul. 

– Ha beszéd helyett énekelni kellene, akkor talán nem izgulnék annyira – mondta nevetve, már sokkal lazábban.

– A színpadra lépés előtt is izgulsz?

– Igen, nagyon. Az előadás előtti próbák pszichésen már adnak egyféle biztonságot, nekem pedig van annyi tapasztalatom, hogy végig tudjam vinni a produkciót, bármi is történjék, de a lámpalázról még mindig nem sikerült teljesen leszokni. Egy szerep megformálása mögött nagyon sok munka, tanulás van. Ha „fejben eldőlt”, hogy meg tudom csinálni, hogy igenis, fel vagyok készülve a feladatra, akkor a bátorság is megjön, érzelmileg is egyensúlyba kerülök.

– Megnyugtató a tudat, hogy van súgó?

– Mindenképpen. Düsseldorfi éveimben azonban a súgó a zenekarban ült, semmi esélyem nem volt meghallani.

– Van valamilyen technikád a lámpaláz leküzdésére?

– Az évek múlásával megpróbáltam elsajátítani olyan relaxációs gyakorlatokat, amelyek az elmémet lecsendesítik, jó mederbe terelik a gondolatokat, segítenek lelassítani a légzést, hogy ne gyorsuljon fel a szívverés, ami arra késztet, hogy többször vegyünk levegőt a megengedettnél. Emlékszem, pályám kezdetén, az egyetemi vizsgákon ez néha probléma volt. Nekünk a levegővételt és ennek a megfelelő ideig való fenntartását is be kell gyakorolnunk, a jó légzéstechnika ugyanis elengedhetetlen az énekléshez.

– Van úgyis a színpadon, hogy egyszer csak elpárolog minden felszültség és önfeledten élvezed az előadást?

– Igen, van ilyen is, bár meglehetősen ritkán. Tavaly volt egy ilyen – divatosan szólva – flow-élményem az Aidában. Az olyan volt, mintha az egészet csak álmodtam volna. Mintha nem az a megszokott énem énekelte volna végig a szerepet, aki mindig annyira figyel, hogy az már önmagában is fárasztó. Ez az állandó összpontosítás arra a nagyon sok mindenre, amiből összeáll egy szerep…

– …és amiről a néző oly keveset tud.

– Igen. Sokak számára úgy tűnik, hogy ez nem is munka, csak szórakozás. 

– Hogyan találkoztál a zenével? 

– Egyszerű munkáscsaládnak a gyermeke vagyok. Sokan vagyunk testvérek. Kétszobás tömbházlakásban laktunk, ahol az egyik szoba félig-meddig műhelynek is számított. Édesapám ugyanis szabó volt, mesterszabó. Abban az időben még volt ennek a szakmának „hozzáadott művészi értéke” is… Mondhatom, édesapám mesteri szinten űzte a mesterségét, ma már kevés ilyen szakember van. Gyermekkorunkban mindig ámulva néztük, hogyan készül egy remekmű a semmiből. Ő sajnos már nincs közöttünk. Az volt az álma, hogy majd családi vállalkozásként folytatjuk ezt a mesterséget. Nem így alakult.

– Innen az elegáns ruhák szeretete? 

– Nagyon klasszikus az öltözködési stílusom. Ezt valószínűleg a munkám, a színpad is meghatározza, nem jellemző rám a szabadidős lazaság. Németországban különben ez volt a divat, a kollégáim tornacipőben jártak be a próbákra, én ezt el sem tudom képzelni. De lehet, hogy ódivatú vagyok. Nem bánom.

– Térjünk vissza az induláshoz. Úgy tudom, énekelni a templomban kezdtél.

– Nagyváradon, a mi kis utcánkban volt egy templom, a Szent Katalin, lazarista szerzetes papok temploma. A nővérem ott volt kántor, ő vitt el oda énekelni. Besegített a bazilikában is, oda is elvitt. Az idősebb lánytestvéreim mindenhova hurcoltak magukkal engem is, a kisebbik húgocskát különböző egyházi, ifjúsági rendezvényekre, ahol énekelnem kellett, úgyhogy én már nagyon korán megszoktam a többszólamú éneklést. Kottát még nem tudtam olvasni.

Így kezdődött hát az én karrierem, ez a pici, szép sikertörténet. Hogy a szegény szabó legénynek az öt gyerekéből a harmadik, mint a mesében, a legkisebb lány, különböző viszontagságok után mégiscsak sikerre viszi azt, amiről az apja álmodott. Ez volt az álma és a legnagyobb öröme, ha a lányai énekelnek. Mindig úgy éreztem, hogy valami isteni sugallat irányított engem bizonyos embereken keresztül. Ez nem csak vallásos közhelyszerű dolog. De ha visszagondolom… annyira lehetetlennek tűnt egy ilyen pályafutás abból a világból jövet, ahol felnőttem... Azért is végeztem Váradon, mert nem volt lehetőségünk arra, hogy Kolozsváron tanuljak. Ez olyan anyagi terheket rótt volna a szülőkre, amit egy ötgyerekes család, ahol csak az apa dolgozik, nem tudta volna bevállalni.

– Kik voltak a tanáraid?

– Nem végeztem zeneiskolát, a nagyváradi Ady Endre-líceumba jártam, ahol fantasztikus tanáraim voltak, ma is hálával gondolok rájuk. Olyan szintű műveltséget adtak át, amiből ma is élek a színpadon. Ihletet adnak.

Nagyon későn, 17 évesen kezdtem éneket tanulni. Egy pap keresett énekeseket az általa írt oratóriumhoz. Érdeklődött, kik tudnának énekelni, mondták neki, hát a Kele lányok. Akkor még csak a két nővéremről volt szó. Kántor nővéremnek különösen szép hangja volt, egyesek csak azért jártak templomba, hogy őt hallhassák. Ennek a papnak a segítségével jutottam aztán a szintén nagyváradi Boros Konrád Erzsébet művésznőhöz, aki akkor a kolozsvári társulat tagja volt. Ő egyengetett utamon. Választás elé kerültem, hiszen akkor még eltökélt szándékom volt, hogy népdalénekes leszek. Néhány évvel korábban ugyanis összebarátkoztam a Muzsikás együttessel, akik eljöttek egy táncház találkozóra, Sebestyén Márta is ott volt. Beleszerettem a népzenébe és a népdalokba, Sebestyén Márta hangjába. Boros Konrád Erzsébet azt mondta, el kell dönteni, hogy egyik vagy a másik, mert nem mindegy a képzés. Ő azt ajánlotta, hogy bármilyen szép a magyar népzene és éneklés, válasszam az operát, mint műfajt. Szerintem ő hallotta, hogy a hangom nem a népi éneklés felé megy, hanem klasszikus hangzású, ami inkább az opera irányába mutat. 

Érettségi után a váradi canto szakon tanultam nagyon ügyes, tehetséges fiatal tanárokkal. Így kerültem az alig 23 éves Lavinia Cherecheşhez. Még ő is a pályája elején volt. Nagy egymásra találás volt. Én gyakorlatilag tabula rasának számítottam. Ami adott volt, az a tiszta szép hang és a kellemes hangszín. Közben kiderült, hogy rettenetesen izgulok. Hogy nem vagyok az, aki szeret mások elé kiállni, aki föltétlenül meg akarja mutatni magát. A kolléganőimnél láttam, hogy örökké énekeltek, a folyosón, mindenhol folyton énekeltek. Én nem ilyen voltam. Nem is értettem, egyáltalán miért is vállalkozom erre az egészre. Ezen elmélkedve döbbentem rá, hogy valójában két része van ennek a műfajnak. A színpadi része, a „megmutatom magam”-rész, és a szellemi, érzelmi oldala. Az a fantasztikus lelkiállapot, amihez a zenén keresztül érsz el. A katolikus egyházban sokszor tanítják azt, hogy ha énekelsz, kétszeresen imádkozol. Ilyen imaszerű érzés számomra az éneklés. Valahogy így kapcsolódik ez a hivatás a gyermekkori templomi életemhez, ebből táplálkozik.

Váradon, azt hiszem, az utolsók közt voltunk, akik számára öt éves volt a képzés. És ez volt a szerencsém, mert nehezen, csak valamikor az ötödik évben „indult el” a hangom. Ilyen későn érő típus vagyok. 

– Mi következett, miután elvégezted az énekszakot Váradon? 

– Elmentem Budapestre, próbáltam valamilyen énekkarba bekerülni, esetleg tanítani, de sehogy sem sikerült, semmi nem jött össze. Majd az egyik kolléganőm, Víg Ibolya hívott fel, hogy állást hirdettek a Kolozsvári Magyar Opera kórusába. Én akkor még csak nem is gondoltam erre. Csak arra, hogy megtanuljam a szakmát, valamennyire keressek pénzt, tudjam befejezni a mesterit Kolozsváron.

Elmentem a meghallgatásra. Amíg vártam, hogy soromra kerüljek, hallottam, hogy valaki mondja: „Megint lányok? Szopránok? Nincs szükség több szopránra!” Ha én akkor ettől elbizonytalanodom, lehet, hogy megfordulok és hazamegyek. De arra gondoltam, ha már itt vagyok, akkor bemegyek. Legalább mondjanak véleményt. Amikor vége volt a meghallgatásnak, azt kérdeztek, miért az énekkari felvételire jöttem, és nem egy héttel hamarabb, amikor szólistákat kerestek?

Álomszerű volt az egész. Elsőként felvettek. Nagyon megdöbbentem, hogy akkor ezek szerint „tudok valamit”, bár nem volt számomra egyértelmű, hogy mégis mit és mennyit…

– Az énekkarban kezdtél? Mennyi ideig voltál énekkari tag?

– Két évet voltam csupán. Az akkori nagy énekesnők kezdtek nyugdíjba vonulni. Boros Konrád Erzsébet is még talán egy-két évet játszott, de már lehetett tudni, hogy hamarosan nyugdíjba megy. Kirkósa Júlia is. Így lett hivatalosan szólista hely.

Egy vagy két év után elmentem egy énekversenyre, ahol valami kis különdíjam volt, aztán 2007 év elején felvettek szólistának az operába.

– Mi volt az első szólistaszereped?

– Az első szerepem Leila volt Huszka Jenő Gül babájában. Volt előtte egy kis meghallgatás, Tatár Éva rendező választott ki. Következő évben már a Csárdáskirálynő főszerepét énekelhettem, Szilviát. Ősszel aztán Mozart Varázsfuvolájában Paminát, azzal indultunk budapesti kiszállásra is. Attól kezdve felgyorsultak az események, és már nagyon-nagyon kellett tanulni. Ehhez a hivatáshoz szerencse is kell, jókor jó helyen lenni.

– Hogyan kerültél külföldre? Mert felléptél néhány jelentős operaházban, és nem is akármilyen helyeken.

– Itthon egymást követték a szerepek, operett és opera is. Az egyik kedves kollégám meghallgatott egyszer-kétszer, és beszéltünk arról, hogy jó lenne kikerülni külföldre, egy stúdióba, de mivel 30 éves elmúltam, ebből a lehetőségből tulajdonképpen már kiöregedtem. A stúdió az operaszínpad „előszínpada”. Ott még tanulnak, vannak énektechnikai óráik, de közben bedobják őket kisebb szerepekben a mélyvízbe is. Külföldön ezt meg is fizetik, jár egy kis ösztöndíj, ami nagyszerű dolog. Düsseldorfban 2011-ben sok fiatal énekest vettek fel a kolozsváriak közül, akik aztán be is kerültek a társulatba. Én Hamburgba mentem el egy meghallgatásra, az nem sikerült. Úgy éreztem, hogy nekem ez nem fog működni, nincs elég anyagi keretem ahhoz, hogy meghallgatásokra járjak. Mert a nagyvilágban ez így megy, meghallgatásokra kell járni, de ez nagyon sok pénzbe kerül. Utat, szállást kell fizetni, van, hogy sokszor az ügynökséghez való meghallgatásra is. 

És akkor mit ad Isten, aki végül is a legnagyobb rendező? Egyszer csak szólnak nekünk, hogy a düsseldorfi igazgatók tartanak egy meghallgatást itt, a kolozsvári zenekonzervatórium dísztermében az énekeseknek. 

Mint nagyon sokszor, én épp beteg voltam, s még aznap, a meghallgatás napján volt egy kis előre leszögezett hakni is, amire leszerződtem. Megérkeztem a meghallgatásra, mondtam az ajtóban álló tanárnak, lehet, hogy fölöslegesen jöttem, mert nekem tíz perc múlva el kell mennem. Azonnal be is engedett. Mindenki megharagudott rám, hogy soron kívül jutottam be, de így alakult. Elénekeltem betegen az Álarcosbálból Amelia áriáját, meg a Bohéméletből egy áriát. Semmit nem vártam, mondhatom. Egyszer csak érkezett egy e-mail, hogy nekik ez tetszett, nem mennék el Düsseldorfba is egy meghallgatásra? Úristen! Édesapám akkor volt nagybeteg. Közben készültem a Bajazzók bemutatójára 2011-ben, a Nedda szerepével. Mindezek ellenére elmentem a meghallgatásra, és kaptam egy kétéves szerződést. 

A dolgok bonyolódtak. Abban az évben találkoztam a mostani férjemmel. Hogy utazzak el, amikor itt komolyra fordult a kapcsolatom? – merült fel a kérdés. Végül 2012 januárjában csak elmentem Düsseldorfba. Két szerepre hívtak meg, a Mimire és a Neddára. Egyik hónapban két-három előadás volt az egyikből, másik hónapban a másikból. Ott voltam körülbelül két hónapot. 

Lett ügynököm is Luisa Petrov személyében, akit felkértem, hogy képviseljen, amikor a düsseldorfi operaházzal megállapodunk. Nem mindegy ugyanis, hogy egy németországi operaházban, ahol naponta előadások vannak, hányszor kell fellépni. Volt kolléganőm, aki nagyon tehetséges volt, de nem kérte ügynök segítségét, és minden feltételt elfogadott, mert úgy gondolta, hogy így kell. Márpedig a nem jó feltételek tönkre tudnak tenni egy hangot, egy művészt. Amikor már a legszeretettebb Mimi szerepedet énekeled sokadszorra, kezdesz kifáradni, kiégni. A hangnak jót tesz, úgy szoktuk mondani, hogy van alkalmunk beénekelni a szerepet, de lelkileg megöl a rutin. 

Németországban fél nyolckor kezdődnek az előadások, egyetlen szünet van. Éjfél van, mire hazaérsz, hajnalig nem tudsz aludni, reggel 10-től pedig próba. Ez Németország. Volt, hogy a Traviata előadás után másnap reggel 10-től Mozart Figaro házassága próbára kellett mennem. Alig tudtam összeszedni magam. Versenylónak kell lenni, erős alkatnak, akinek a hátán fát lehet vágni. Kevésbé érzékeny alkat bírja ezt a strapát. Bőröndből, bőröndben élni, reggel 4-kor, 5-kor, 6-kor megy a repülőd, nem alszol, egész éjszaka, pakolsz, utazol. Ugyanakkor persze fantasztikus élményekben van részed, új tapasztalatok, új karmesterekkel, rendkívüli művészekkel van alkalmad találkozni, együtt dolgozni. Kell szélesíteni a látókört, de nagyon strapás. 

– Ebből mi, nézők is profitálunk, mert ezt a tapasztalatot itthon is kamatoztatod. 

– Sajnos megtörtént az is, hogy mire hazaértem, már kifáradtam. Nehezebb is ezek után hazajönni énekelni, mert tudja az ember, hogy még nagyobb az elvárás. „Te vagy az, aki külföldön énekelsz, karmesterektől, híres rendezőktől tanulsz…”

– Hogy kerültél Párizsba? New Yorkba?

– A 2012-es év nekem nagyon nehéz volt, hirtelen a mélyvízben találtam magam. Felhívott egyszer csak az ügynököm, hogy azonnal menjek Párizsba egy meghallgatásra, mert a Bajazzók premierjére készülnek, a főszereplő pedig valamiért visszaadta a szerepet, és most azonnal keresnek énekest. Elmentem a meghallgatásra és megkaptam a szerepet. 

– Azt olvastam, hogy nagy siker volt. 

– Nagyon bizonytalanul és nagyon-nagyon nagy félelemmel mentem oda. Ismert művészek léptek fel, én meg teljesen ismeretlen voltam. Csak annyit tudtak, hogy a düsseldorfi operából jöttem. Első évben a Bajazzókban léptem fel, majd 2014-ben visszatértem Musette szerepére, Mimit nem más énekelte, mint Angela Gheorghiu. (További szerepekben olyan sztárok léptek fel, mint Piotr Beczala, Ludovic Tezier – szerk megj.) Elég sok izgalommal járt, a karmesternek rossz híre volt, hogy indulatos, morcos természet, állandóan mondták, hogy „jaj, nagyon vigyázz, nehogy elcsapjon…” Én nem bírom ezt idegileg, inkább csapjon el, menjek már haza! Nem csapott el, sőt meghívott Izraelbe énekelni. Akkor még megrendezték a Maszada-sivatagban a fesztivál. Minden nyáron zajlottak kulturális események a Holt-tengernél, szabadtéri színpadon. Éjszaka kellett próbálni, mert olyan meleg van nappal és olyan száraz a levegő, hogy nem lehet kibírni. A Carmen előadás volt műsoron, és a három Carmenből kettő kibukott. Az egyiket baleset érte, a másiknak pedig elment a hangja ettől a homokos, száraz levegőtől. Úgyhogy Komlósi Ildikót hívták beugrónak Budapestről, végül egy fedőénekes ugrott be az előadásba, mert az első felvonást még végigénekelte a művésznő, de nem tudta folytatni. Jó kis kihívás volt. A Carmenben a szoprán szerep nem túl nagy szerep, nem volt annyira megterhelő ilyen körülmények között sem. Nagyon érdekes tapasztalat volt Giancarlo Del Monaco rendezővel dolgozni, gyönyörűek a produkciói. Én akkor találkoztam élőben először olyan rendezéssel, ahol lovon vágtat be Escamillo, szamárháton jön be Michaela… Szép emlékek. 

– Ez 2012–2014-ben volt.

– Igen, akkor én még a düsseldorfi opera társulatának tagja voltam, kétszer két évadnyi időben. Aztán rájöttem, hogy jobb, ha szabadúszóként folytatom nemzetközi szinten. Ennek nem örült az ügynökségem, mert mégiscsak jobb, ha úgy tudják, hogy egy düsseldorfi operaházból érkezem, könnyebben beugorhatok bárhova. Én ugyanolyan büszkén ugrom be bármilyen produkcióba a Kolozsvári Magyar operából is. Boldogan döntöttem úgy, hogy haza költözöm.

2014-ben Strasbourgba kerültem, Mascagni egy ritkán játszott operájába. Egy elzászi történet, ezért is tekintették a magukénak. Ott volt akkor egy képviselője a New York-i Operaháznak, ahol egy új Musette-t kerestek. Akkor kaptam a felkérést. 

– Ez megint csak így?

– Igen. Így jutottam el New Yorkba.

– Mennyire izgultál? Nagyon más világ?

– Á, nagyon. Nagyon sok izgalommal járt.

– Közben a párod ezt hogyan viselte? Bíztatott, türelmes volt? 

– Ezek a kilépések jók voltak, mert mindig tudtuk, hogy csak valameddig tart, egy hónapig, maximum két hónapig, ez idő alatt majd eljön hozzám egy időre, de ezt végig kell csinálni, mert szakmai és anyagi szempontból is nagyon fontos. Azt láttam, hogy a férfi énekeseknél megtörténhetett az, hogy a párjuk mindenhova elkíséri a világban, és így mindenhol együtt lehettek, de fordítva ritkán fordul elő, hogy a férfi felhagy mindennel és követi bárhova művésznő párját. Sok kapcsolat ráment erre az életmódra.

– Nehéz megmaradni egymás mellett ilyen körülmények között?

– Nehéz, de mi mindig bátorítottuk egymást. Néha kételkedtünk is, hogy megmaradunk-e egymás mellett, de megsegített a Jóisten, sikerült. Sok türelem kell és megértés. Mindenki mérlegeli, hogy mit akar, mennyit bír. Mindig volt egy kicsi újrakezdés az életünkben, a kapcsolatunkban, és ha két ember fontos egymás számára, akkor kitartanak a végletekig.

2020-ban a világjárvány nagy érvágás volt mindenkinek. Azok, akiknek nem fix fizetéssel járó szerződésük volt, nagyon nehéz helyzetbe kerültek. Ilyen színházak, ilyen társulatok a világban már nem léteznek, mint itt. Az énekesek abból élnek, hogy felkérést kapnak egy bizonyos számú előadásra. Azt nagyon megfizetik, de ha meghiúsulnak ezek a szerződések, máról holnapra lemondják, az nagy probléma. Nincs miből eltartani a családot. Nekem 2020-ban lett volna egy szerződésem Strasbourgban, a Trubadúrban Leonora szerepére, amit ugyanígy lemondtak, mert nem lehetett kiutazni. A francia állam ezt kompenzálta. A német állam nem így járt el ezekben az esetekben.

2021-re kaptam egy szerződést Pillangókisasszonyra Strasbourgba, arra készültem, és el is mentem, de akkor én már 43 éves voltam, és nagyon elgondolkodtam a hogyan továbbon. Van ugyanis ennek a „sikersztorinak” egy másik oldala, szomorú része. Amikor egyedül karácsonyozol egyik évben, majd a másik évben, aztán a harmadik évben is... Valahogy megérett bennem, hogy hát ez nagyon szép és jó, de az anyasággal hogy állunk? Elérkezett az idő arra, hogy belássam: nem a vándoréletet akarom, nem szeretnék mindent erre a lapra feltenni. Családot, gyereket szerettem volna. Aztán megszületett a most már majdnem 3 éves kislányom. Ő a világom középpontja elégedettek vagyunk az életünkkel. A fellépésekkel járó stresszet is jobban bírom, mert a családom, a gyermekem erőt ad és nyugalmat. A hivatásom ezzel még teljesebb. Köszönöm a Jóistennek!

Borítókép: Tompa Réka