A törvénykezdeményezés egy szociál-demokrata (PSD) politikusé, de állítólag több parlamenti párt képviselői is támogatják, egyes kollégáim szerint pedig azért is lehetne előre inni a medve bőrére, mert a soron következő választások küszöbén ki lenne az a politikus, aki merne a kezdeményezés ellen szavazni?
Mégis, én nem vagyok nagyon derűlátó. Igen, a sajtó a negyedik hatalom, elméletileg akár „félhetnének” is tőlünk – csakhát már elmúltak azok a békebeli idők, amikor a sajtó még megkerülhetetlen tényező volt és súlya volt a szavának, az újságírót pedig elismerte a társadalom. A Facebook és az álhírek korában sajnos az újságírás is egy ugyanolyan mesterség lett, mint megannyi többi: suszterek vagyunk, lakatosok, bolti árusok – csak mi épp betűket forgatunk kaptafa helyett. Közben pedig elhisszük magunkról, hogy nélkülünk a polgári társadalom, a demokrácia nem létezhet, hogy fontos pillér vagyunk az identitásmegőrzésben, s hirdetjük, hogy nem hagyjuk a templomot meg iskolát – miközben minket templom, iskola, olvasó, politikus és általában véve mindenki kritizál, mert nem azt/nem úgy írunk, ahogyan szeretnék: csak róluk és csak jót. Hogy ez mennyire így van, azt mutatja az egyik kollégám telefonjára érkezett tegnapi sms is, miután egy hagyományos rendezvényről tavaly megírta, hogy miért maradt el: „A saját testi épséged érdekében idén ne vegyél részt a rendezvényen”.
Aztán kézhez kapjuk a fizetést, és rájövünk, hogy tényleg jobb lett volna suszternek, lakatosnak vagy pincérnek szegődni és hagyni a fenébe ezt a Don Quijotéi szélmalomharcot. Na jó, tisztelet a kivételnek, hiszen azért a médiában is vannak szép fizetések – de ez nem a romániai magyar napilapoknál dolgozók esete, főleg akkor nem, ha azok politikailag függetlenek. A minőségi – és pártatlan – újságírás sajnos ma már nem hoz pénzt, túl kevés benne a szex és a botrány, no meg a benyalás, s még sorolhatnám, hogy mi minden. A reklám is kevés, hiszen amíg egy évtizeddel korábban a sajtó volt a cégek fő reklámozási felülete, ma már mindenki google adwords-ot használ, és egyes cégvezetők esküdni mernek rá, hogy anélkül megáll a világ – miközben ha egy hónapig véletlenül nem használják a felületet, azt veszik észre, hogy mégis szinte ugyanannyit árultak. S ha kisebbségi újságírásról beszélünk, akkor mindemellett le kell mondani az önkormányzati hirdetésekről, reklámokról, mint ahogyan a különböző olyan nagyvállalatok reklámjairól, közérdekű hirdetéseiről is, mint a vízművek, gázművek, stb. – ezek a reklámok és pénzek kizárólag román nyelvű sajtótermékeknek „mennek”.
Mégis, mindezek ellenére mindennap letesszük az újságot – no nem az olvasó asztalára, hanem a nyomdába, ahonnan aztán vagy eljut az olvasóhoz, vagy nem. Hiszen a postás vagy kiviszi a lapot – vagy nem. Bánat cipelje a sok nehéz papírt, jobb a nyugdíjat vinni, mert azért még egy feles is jár... Van, ahol egyszerre kapják meg az egész heti újságot – s ezek után csoda, ha következő hónapban már nem fizetnek elő rá? De „szerencsére” vannak magán lapterjesztő cégek is, akik alkalmazottai még szombaton is kiviszik az újságot. Kolozsváron is már vagy fél tucat ilyen lapterjesztő „ment csődbe” (én ezt úgy fogalmaznám: lépett le a pénzzel), miután hónapokig nem fizette ki a szerkesztőségeknek a terjesztett újságokat, de átvette az előfizetőktől az újság árát. S miután mindez nem elég, jön az új pénzügyminiszter, és kitalálja, hogy a részmunkaidőben foglalkoztatott alkalmazottak után is akkora mértékű adókat kell fizetni, mint akik teljes munkaidőben dolgoznak, ezzel pedig szinte megadja a kegyelemdöfést a „rendes” lapterjesztőknek is, hiszen azok szinte kivétel nélkül 2-3 órában foglalkoztatják a lapkihordókat – mert az a cél, hogy az újságok már reggel a postaládákba kerüljenek, amihez célszerűbb 4 személyt alkalmazni 2 órára, mint egy személyt 8 órára…
Ezek után könnyű átlátni, miért is olyan kevés manapság az újságírók fizetése, és miért nincs minőségi utánpótlás a szakmában. És könnyű megörvendeni egy olyan hírnek, hogy ezentúl legalább nem kell jövedelemadót fizetnünk - talán.
Csakhogy ennek a hírnek van egy kis kesernyés utóíze: politikus nem tesz valamit csak úgy, érdek nélkül (tisztelet a kivételnek). Majd megkapjuk az olvasótól, hogy lefizettek minket… Vagy a törvényt megszavazók elvárják majd, hogy cserébe azt írjuk, amit ők szeretnének. Különben is, miszerint fogják megállapítani, hogy ki újságíró, aki ennélfogva jogosult a kedvezményre?
Persze lehet, hogy csak paranoiás vagyok; ne feledjük, hogy az IT-szektorban is léteznek különféle adókedvezmények, amelyeket azért hoztak, hogy ösztönözzék az iparágat – egyébként arról az iparágról van szó, amelyben olyan fizetések és pénzek vannak, amelyekről egy kisiparos álmodni sem mer.
Mégis, én ebből a 10%-ból akkor sem kérek. Ha jót akarnak tenni az újságíróknak, akkor hozzanak inkább olyan törvényeket, ami az újságkiadást nem nehezíti meg – ha már nem segíti. Akkor talán lehetne a hagyományos újságírás, a nyomtatott sajtó fennmaradásáról is beszélni, talán még nyereségről is, abból pedig kijönne ez a bizonyos 10% anélkül, hogy kedvezni kellene nekünk, s hogy egyesek emiatt irigykedve ujjal mutogassanak ránk. Továbblépve, ha jót akarnak nekünk, újságíróknak, akkor teremtsenek olyan körülményeket, hogy 4-5 millió potenciális előfizető/újságolvasó ne menjen külföldre dolgozni a jobb megélhetés érdekében, mert ott biztos nem fog megvásárolni egyetlen hazai sajtóterméket sem. Olyan körülményeket biztosítsanak, hogy a nyugdíjasnak ne kelljen lemondania az előfizetését azért, mert nincs miből, miután mindene rámegy a közművekre meg az élelemre.
Ja, hogy túl sokat kérek? Hát igen, ilyenek vagyunk mi, újságírók: nem elégszünk meg 10%-kal, egy odavetett lerágott csonttal…
