Hajoljak le érte – derékban ék a fájdalom. Ennyi idő után – harminc év sajtózás – már nem hajlongunk minden kis téma fölé. Lehet, hogy már nem is létezik. Mégiscsak újságíró lennék, nem halottkém vagy helyszínelő detektív. Ki ölte meg a témát? És miként? A hátbaszúrt változat, amelyben rejlik még némi drámai effekt, vagy az olyan, amelyet csak hagytak, mellőztek masszívan míg végelgyengült, s önszántából kimúlt.
Témázgatunk – ez a csapongás is csak arra való, hogy a pótcselekvést valahogy elkendőzze, mintegy szakmailag. Meg aztán tematizál. Azzá avat, témát hazudunk a napirendre; parancsutasításos témakezelés, ezt műveli a sajtónak egy bizonyos része, nyilván mindig akad egy adott rész, amelyik a másikról épp azt állítja, hogy… Vagy fordítva: ez (már-még) nem téma, mondja a reggeli eligazításkor a rovatvezető vagy a lapszámfelelős. Bár még nem kifutott, de nincs rá igény. Állítólag. Vagy azért, mert leszóltak, vagy azért, mert dübörög a témavadászat, s naponta legalább egy friss(nek tűnő) zsákmányt illik prezentálni ebben a napestig tartó hajtásban, melyet nevezzünk enyhítő szándékkal konkurenciának. (Most ne zavarjon az olyan apró adalék, hogy adag ideje a romániai magyar sajtó nem versenyez, hanem túlél.)
Pedig a téma ott van örökösen – hálás és hálátlan, kis, piszlicsáré és nagy, többhasábos kifutást érdemlő. Meg ugye az evergrínek: ez arra jó, ha épp nincs témád (pedig amúgy milliárd van), és lusta lennél „foglalkozni”. Akkor előkapod a frappánsnak hitt – ki tudja, hányszor elpukkantott – harsányabb felütést („Amitől félve rettegtünk, íme bekövetkezett” … „Lehet a netovábbot tovább fokozni – mától már igennel válaszolunk e kérdésre” … „Ezentúl a hihetetlen már elvesztette eredeti szemantikai mezejét” … – nos, ilyenekre gondolok itt hirtelen) + néhány, szintén beváltnak vélt fordulat (közhelyesült panel), s még egy frocli a fináléban: tádááám, kész is az izmos, dinamikus anyag; harmatos hétfői vezérke. Előzékeny és szerény: nem zabrálja le a heti termést enavant; tudja, hogy az élet kedden startol, és pénteken már leltároznak, úgy kora délután. Közben meg hát szusszan egy kicsit, különben fesztfolyvást sápítozna, hogy – hát élet az ilyen?!
