Henry Hao-An Cheng tehetséges fiatal karmester Csajkovszkij Patetikus szimfóniáját úgymond „magáénak” érzi, amint azt előzetesen megjegyezte, talán ezért (is) sikerült annyira meggyőzően-színesen tolmácsolnia a zenekarral a mű szenvedélyes hullámzásait, drámai mélységeit az est második felében.
Xian Xinghai (1905–1945) habár az alap- és felsőfokú zenei képzését Kínában szerezte, a Párizsban töltött továbbképzések, Vincent d’Indy és Paul Dukas művészete hathatósan befolyásolta műveinek kínai-európai hangzásvilágát. Xian Xinghai sokféle műfajban alkotott, legismertebb műve, a Yellow River (Sárga folyó) eredetileg nyolctételes kantáta, amelyet a második kínai–japán háború idején komponált, így a Sárga folyó a kínai hősies ellenállás szimbólumává vált. A kínai kultúrforradalom idején a kantátát betiltották, majd később négytételes zongoraverseny formájában éledt újjá. A csónakos éneke kínai népi ihletettségű, mégis európai hangzásvilágú „prelúdium”, amelyben a Sárga folyó „hazafias hullámai” csendes nyugodtsággal hömpölyögnek át a napsütötte tájakon, vagy éppen szélborzolta haragos hullámokat vetnek a zord vidékek láttán.
A zenekarral kísért zongoraszólam szuggesztív tablót kínál a hallgatónak. A mélyvonósok szélesen áradó, szépen ívelő, érzékeny melodikája vezeti be a folyóhoz komponált nagylélegzetű, hősies felhangoktól magasztos „zenés ódát”, amelynek drámai erejű, szenvedéllyel „megénekelt” dicsérete a zongoraszólamban teljesedik ki. Szelíd fuvolaszólóval indul a harmadik tétel, a zongora kezdeti „játékos hullámait” csakhamar az egyre fokozódó zaklatottság váltja fel, míg végül a „feszültség-hullámhegyek” drámai erővel korbácsolják fel A Sárga Folyó haragját. És mivel a harag és félelem nem tart(hat) örökké, így A Sárga folyó védekezése a széllel, viharral szemben, bizakodó, reményteli, életszeretetről szól. Fang-Ching Tu zongoraművésznő előadásában a lírai-drámai kontrasztok, az erő és gyöngédség, a virtuozitás és könnyedség, a dinamikai árnyalatok sokszínűsége meghozta az elismerést. A közönség hosszasan tapsolta, de a ráadás ezúttal elmaradt. Henry Hao-An Cheng karmester mindvégig érzéssel, kellő szenvedéllyel, hangulatokban és színekben gazdagon vezényelt. Nemhiába ünnepelte hosszasan közönség és zenekar egyaránt.
Pjotr Iljics Csajkovszkij (1840–1893) VI. Patetikus szimfóniája (h-moll,op.74.) az egyik zenében megfogalmazott legfájdalmasabb búcsú az élettől. A végső búcsú pillanatát az élet értelméről feltett zaklatott kérdések sora előzi meg. Menni vagy maradni? Kérdések, amelyek a depressziótól szenvedő zeneszerzőt nem hagyják nyugodni, hiszen a tornyosuló sötét lelki felhőket sem a szép emlékekbe való kapaszkodás, sem a pillanatnyilag felragyogó napsugarak nem képesek eloszlatni. Eluralkodik a letaglózó fájdalom, a lemondás, a halálba való menekülés gondolata.
A második tételben a régmúlt idők szép emlékeinek örömfénye csillan fel, miközben a táncos jelleg – amely mögött ott lappang a szomorúság, a bánat hangja–, néhány perc erejéig feledtetni próbálja az előző tétel drámaiságát, majd szertefoszló álomként tűnik tova a messzeségben. A legoroszosabb hangvételű a scherzo és induló szellemes váltakozásából szőtt „tündértánc”, amely zsibongó életet lehel az amúgy nyomasztó alaphangulatú szimfóniába. A fafúvókon, majd a zenekaron kiteljesedő gondtalan-hetyke tématöredékek optimista csillogásának himnikus kicsengése valójában csak álarc, a halál gondolatával vívódó zeneszerző megtévesztő álarca. Az utolsó tétel nagyméretű sirató, keserves búcsú az élettől, amelyben a bánatos jajkiáltásokat, a reményvesztettség-megnyugvás-beletörődés pillanatait, az egyre halkuló szívdobbanásokat és az erőtlen, semmibe hulló kéz rezzenéseit, a távozó lélek földi életének utolsó fájdalmas búcsúpillanatait, csak az a dermesztően néma csend követ(het)te, amely körülölelt zenekart és közönséget egyaránt.
(Borítókép: Pillanatfelvétel a pénteki koncertről, középen a két vendégművész, Fang-Ching Tu zongoraművész és Henry Hao-An Cheng . Fotók: Bogdan Meseșan)
