Mindenekelőtt parancsot teljesítő, hadba szólított bakák, akikkel fegyverek gyilkos golyói végeztek a harcmezőkön, a lövészárkokban, illetve fogságba került, a szülőhazájuktól messze, szögesdrótok mögött, lágerekben, büntető- vagy kényszermunkatelepeken, ember teremtette poklokban életüket vesztett katonák. De az áldozatok között úgyszintén megtalálható több százezer ártatlanul elhurcolt/meghurcolt civil ember, férfiak, nők és gyermekek egyaránt. Otthonukból, családjukból kiszakított emberek, különféle népek fiai. Mindnyájuk azért kötöttek ki valamilyen megsemmisítő lágerben, mert nemzetiségük, politikai meggyőződésük, értékrendjük vagy hitük nem tetszett, egyszerűen nem felelt meg az adott politikai rendszernek. Ezért meg kellett szabadulni tőlük, el kellett pusztítani őket, el kellett őket törölni a föld színéről, mintha soha nem léteztek volna. Az erdő mélyén, a fehértörzsű nyírfák között, a puha mohaszőnyeg által borított tajgában egy nagyobb és több kisebb méretű kereszt szintén az egykori lágerek és temetők nyomát őrzik. Egyértelmű jelei annak, hogy egykor itt, ezen a helyen hús-vér emberek küzdöttek az életükért, a túlélésért, de hányan és hányan fekszenek azonosítatlan sírokban, és ami még elszomorítóbb, tömegsírokban? Számos egykori barakk, láger és sírhant helyen ma erdőrengetegek, óriási épületek, lakónegyedek állnak, mintha ezek mindig itt lettek volna, s mi sem történt volna. A valóságban azonban mennyi és mennyi emberi szenvedést, tragédiát, könnyet rejt magában ez a föld. A hozzátartozók, a családtagok, az utódok többségének pedig mai napig fogalma sincs arról, hogy vajon szeretteik, felmenőik, őseik csontjai hol nyugszanak. De honnan is tudhatnák, amikor nemzedékeken átívelő hallgatásra voltak parancsolva?
Ott bóklászunk a Baltikum történelmi helyszínein, az egykori lágerek, a nyírfák és bozótok, a temetők, a sírok és az emlékhelyek között, s szemünk előtt elevenedik meg a múlt. Anyaországi, kárpátaljai és erdélyi kutatókból álló kis csoportunk több ezer kilométert tett meg, hogy felkeresse a Lett- és Észtország területen működtettet egykori lágereket, ahol minden kis nép szenvedett, s ahol magyarok is raboskodtak. Mind a nyolcan valamilyen formában személyesen érintettek vagyunk. Kinek a nagyapja, kinek pedig az édesanyja járta meg a lágereket, de akik, szerencsére, megtörve bár, de hazakerültek. Elszántan keressük a nyomokat, a jeleket, adatokat próbálunk gyűjteni, helyi történészekkel egyeztetni. A múzeumokban és az emlékhelyen látható egyes képekről még boldog, békében élő emberek mosolyognak ránk, a kiállított tárgyak, több szintes deszkapriccsek, elnyűtt fogolyruhák, levelek azonban már egy másik világot, a háborúk, a lágerek borzalmas világát idézik fel. Az egykori szemtanúk videó felvételekről szólnak hozzánk, látjuk az arcukat, halljuk a hangjukat. Valóságos élő történelmek. És mesélnek, folyamatosan mesélnek. A háborúról, a fogságról, a meghurcoltatásukról. Nem győzik mondani, hangsúlyozni a háború borzalmait.
Eközben kárpátaljai útitársaink, barátaink otthon maradt szeretteikért aggódnak. Mi is aggódunk értük. Kiskorú gyermeküket az anyaországban helyezték biztonságba. Az idősebbiket viszont, aki szülőföldjén maradt, mert életkorából eredően nem engedik ki az országból, bármelyik percben behívhatják a seregbe. De miért, kiért s milyen érdekekért harcolni? Merthogy az emberiség nem tanult a hibáiból, és a sok figyelmeztetés, intés ellenére sem vonta le a következtetéseket. A jelek szerint az emberiség emlékezőképessége túlságosan önös és főleg rövid, s az elmúlt száz év véres eseményei, rémtettei, a sok-sok értelmetlen halál, ártatlan áldozat nem szolgált kellőképpen sem tanúságul, sem tanulságul. A világban ismét egyre csak gyűl és gyűl a feszültség, a közvetlen szomszédságunkban már több mint fél esztendeje dúl a háború, s csak remélni tudjuk, hogy ez nem teljesedik ki egy újabb, az eddigieknél is sokkal, de sokkal durvább világméretű összecsapássá. Ugyanis a jelen állás szerint a békekötés, a megbékélés, de legalább a fegyvernyugvás lehetősége egyre távolibbnak tűnik. Közel nyolcvan évvel a második világháború után megint fiatal fiúk, férfiak, édesapák halnak meg, egyre több a sírhant, a kereszt, édesanyák siratják a férjeiket, fiaikat, gyermekek az apjukat, telítődnek a fogolytáborok, folyamatosan nő a civil áldozatok száma, emberek százezrei kénytelenek elhagyni a hazájukat, az otthonukat. Pedig nem is olyan régen még azt hittük, sőt: szentül meg voltunk győződve arról, hogy tájainkon ilyen és ehhez hasonló borzalmak nem ismétlődhetnek meg.
Ott állunk a nyírfaerdő közepén. Körülálljuk az egykori lágertemető helyén a több mint két méteres keresztet. Rögtönzött kis virágcsokrunkat ráhelyezzük. Mély csend vesz körül. Összekulcsoljuk a kezünket, és hangosan elmondjuk a Miatyánkot... Békét szeretnénk. Nem akarunk több háborút. És halált, könnyeket, értelmetlen szenvedést. Istenem, mikor lesz vége? Kérlek, legyen már vége!
Borítókép: Havasi János felvétele
