Mert minálunk, székely vidéken másképp van

Mert minálunk, székely vidéken másképp van
Mi nálunk, erdélyi magyar faluvidéken, semmi nem kelendőbb, mint a fáról le sem esett gyümölcs. Két útja lehet a szerencsétlennek: az ember által kedvelt csodaszernek vagy borkányokba megbúvó finomságnak keresztelik. Ideje sem volt leesni a magyar isten teremtette fáról, az asszony és az ember már azon eszik egymás életét, hogy mi kerül majd a viaszosvászon borította asztalra – amire még egy átlátszó fóliát is ráhúztak, mert biztos, ami biztos, nehogy folt kerüljön a pepita mintára, no meg aztán nálunk, falun így szokás.

Ketten álltak a pitvar elülső részében, az ember, s az asszony – pont ilyen sorrendben –, ott, ahol a babos tyúkok keresik a kendert és mákszemeket, de nem találnak egyebet, csak rég elmocskolt szivarcsikkeket.Éppen ezért állott az asszony ehejt egyik kezét csípőjére rakva, s a másikkal a sodrófát szorongatva, amit mi nálunk laskasirítőnek csúfolnak. Innen figyelte piros pettyes köpenyében minden nap, s tartott számot a fán csüngő gyümölcsökre, amiből egyéb nem készülhet, csak kompót vagy befőtt.Az ember ilyenkor mindig az udvar hátsó szögletéből figyelte fekete kucsmája alól, szalmaszállal a szájában, hogy hogyan tudná azt a bolondfuzsitus fehérnépet – ahogy szokták minálunk mondani, mert egy fehérnép vagy fuzsitos vagy nyeszlett – átverni.

Mert egy fuzsitos fehérnépnél nincs nagyobb ellensége a székely embernek, aki egyebet nem csinál, csak feszt károg, savanyúkáposztásbidonból önti az ura elé az aznapi pletykát, amit az utcába a kapu előtt összeszedett, s ha az ura nem figyel, akkorát sirít rajta a sodrófával, hogy az eldől, mint karácsonyfa januárban. Ezért nem volt kérdés, hogy mi lesz a fosóka szilva sorsa – ahogy minálunk a faluban hívják az öregek –, mert az ember tudja, ha felesége beledugja valamibe a csőrét, abba nem, hogy egy csepp szesz nem kerül, de még a cukor is elfogy a kamarából.Mert az ember ugyan ember, de isten óvjon minden embert egy fuzsitus fehérnép laskasirítőjétől.

A borkányok hátul a spájzban, szép sorjában, mert rend a lelke mindennek, ami korántsem mondható el az ember üvegeiről:mert hogy kettő az istállóban, egy a pajtában, négy a kománál a faluvégen eldugva az ágy alatti vájlingban, s a maradékot a disznóvágáson ette meg a virtus, s a fene, az iszákos cimborával ripityára törték az összeset. No, de pálinkát nejlon flakonba is eppe olyan jól lehet elrakni.Meséljen erről az asszony, hányszor tudta belerakni a kompótot s a lekvárt flakonba? Ilyenkor ugyebár már nem is olyan jó ötlet a mézes mázas édesség. Gondolja az ember, s a téli cúgba, a kemence mellett titokban mégis rájár, amíg a fehérnép imádkozóba hívja le a szenteket a bőségért –no meg azért, hogy az utca végi kicsi üzletbe bár ünnepekor hozzanak bazsarózsa mintás viaszosvásznat. Mert hát úgy illik, azt dicsérik a komaasszonyok.

No de az embert se hiába nem tévesztik össze az asszonnyal, mert az ember furfangos, s túljár az asszony eszén, ha mer, s ha nem mer, az nem embernek való. Amit az asszony mond, azt a szentírásban sem tudták volna szebben fogalmazni. Az asszony szava épp oly áldott s szigorú, mint az unokák képe a faliszőttes felett a falon. Olyan szigorban figyelik az angyalarcú gyermekek az ábécés fal előtt ülve az ember észjárását, mintha épp tudnák a turpisságot a dologban. De az ember nem tétovázik, pont olyan leleményességgel csavar egyet bajuszán, mintha már tudta volna, hogy túljárt a fehérnép eszén.

Mit volt mit tenni, ha pálinkáról van szó, isten látja lelkét, s tisztára mossa, s ha nem majd a komája a bodegában. Mit szeret a fehérnép, mit nem, a szóbeszédet s a szomszédasszonyokaterőst, itt van a kutya elásva, s ha nem lenne, nem érezné a dögszagot.

- Hát halottad-e, Ildi, mit beszélnek az utcavégi gáborok? – mert mi nálunk még a cigányoknak is cifra nevet adott a sors. – Ilyet nem hallottál úgy hiszem, a vasárnapi kalapom, s hímzett keszkenődet rakom rá, hogy kománéd jobban benne van a falu életében, mint te.

Nem is kellett több, se szó se beszéd, az asszony megiramodott, biciklire pattant, s úgy kente a komaasszonyhoz, mintha puskából lőtték volna ki. Mert minálunk a székely ember olvas a sorok között, és tudja, hogy kell rakni a bicikli láncot, hogy az levesse róla a szemeket, s az asszony sötétbe jöjjön haza, s már csak hűlt helyét találja a gyümölcsnek.

Mert minálunk a pálinka nem mindig jut el oda, hogy megfőzzék azt tisztességes módon. Mert mi nálunk a pálinka a földön érlelődik a jóisten és annak jóindulatából. Mi nálunk, ha azt az idő s a koma megköveteli, az érlelt gyümölcsre öntjük a tiszta szeszt. Mert minálunk, ha a macska nincs otthon, cincognak az egerek. De isten óvja azt az egeret, amelyik felborította a macska tejét.