Beszélgetés Péntek János nyelvészprofesszorral
Az életpálya néhány fontos mozzanatát Péntek János nyugalmazott nyelvészprofesszorral, Cs. Gyimesi Éva egykori kollégájával idézzük fel.
– Cs. Gyimesi Éva (első könyveinek borítóján még Cs. Gyímesi névváltozattal) eredetileg nyelvészként kezdte egyetemi oktatói pályáját, első kötete, az 1975-ben megjelent Mindennapi nyelvünk is nyelvészeti tárgyú. Az utókor mégis elsősorban irodalomtudósként és ellenzéki értelmiségiként tartja őt számon. Hogyan indult az ő pályája, mi volt akkoriban a nyelv- és irodalomtudomány közötti viszony, és mikortól vált ő elsődlegesen irodalomtudományi szakemberré?
– A Gyimesi Éva „nyelvész” pályakezdése elsősorban annak a félreértése, hogy 1968-ban valóban az akkori két magyar tanszék közül nem az irodalomtudományira, hanem a magyar nyelvtudományira kapta a kinevezését. Tanszéki kollégák lettünk. Az akkori időszakban, amikor már évekkel korábban zárolták az állásokat, meglepetésnek számított a kinevezése, a tanszékvezető Márton Gyula professzor sem tudott róla, de annak, hogy így történt, megvan a magyarázata. A tanszékre még 1957-ben Szabédi Lászlóval, aki addig az irodalomtudományi tanszék vezetője volt, átkerült az a magyar szakosok által jól ismert diszciplína, hogy az Irodalmi nyelv története. Tartalmában ez a szépírói stílus története volt. Szabédi halála után ezt Szabó Zoltán örökölte, és ehhez társult külön tantárgyként a Stilisztika. Ezek nyilván köztes területek. Hallgatóként Gyimesi Éva és a férje, Cseke Péter is a szakdolgozatukat Szabó Zoltánnál írták stilisztikából, Éva József Attila stílusáról. Évának aztán doktori hallgatóként is Szabó Zoltán volt az irányítója, disszertációját 1977-ben védte meg, a következő évben a dolgozat meg is jelent Találkozás az egyszerivel. Kísérlet mai líránk értelmezésére címmel. Oktatói munkája is ezekhez a tantárgyakhoz kapcsolódott. Gyakornokként persze a tanszék mindenesei is voltunk: elláttuk a könyvtárszolgálatot, rendeztük a tanszéki archívumban felhalmozott adattárakat. 1972-től, amikor a két tanszéket egyesítették, a tanszéki besorolásnak már nem volt különösebb jelentősége.
A nyelvművelés pedig megint egy olyan terület, amelyet nem lehet egyértelműen nyelvészetnek tekinteni. Nálunk, különösen Trianon után, nagyon sok mindenki érezte kötelességének, hogy védje és művelje a nyelvet, költők és írók is, például a 30-as években Dsida Jenő is. A mi tanszékünkön is volt egy olyan elvárás, hogy írjunk nyelvművelő cikkeket. De Éva távolról sem ennek az elvárásnak kívánt megfelelni azzal, hogy folyamatosan publikált nyelvművelő cikkeket az Utunkban (a lapnak nyelvművelő rovata volt), a Korunkban, az Igaz Szóban, a Dolgozó Nőben és az Igazságban. Ezeket gyűjtötte egybe az 1975-ben megjelent, Mindennapi nyelvünk című kötetben. Erről én még abban az évben recenziót írtam a Korunkban A nyelvművelés etikája címmel (könnyen elérhető az interneten). A nyelvművelő írásai is az érzékeny stiliszta írásai, a személyesség és a szenvedély hatja át őket, a nyelvhasználatban megnyilvánuló felelőtlenség, a kispolgári üresség ellen emelt szót.
– Hogyan alakult a rendszerváltásig, majd közvetlenül a rendszerváltás után a BBTE Bölcsészkarán a magyar nyelv és irodalom oktatásának intézményi háttere? Egy időben, emlékszem, párhuzamosan vezettétek a Bölcsészkaron a Magyar Nyelvtudományi, illetve Irodalomtudományi Tanszékeket.
– A rendszerváltást ezen az 1972-től közös tanszéken értük meg hol irodalmár, hol nyelvész tanszékvezetővel. Közben a tanári és a hallgatói létszám folyamatosan apadt, apasztották. 1990 januárjában ennek a nyolc tanárra apadt tanszéknek a vezetőjévé választottak meg engem a kollégák. A tanszéknek volt egy valamivel népesebb nyelvészeti részlege, amelyet Szabó Zoltán vezetett, és volt egy gyors bővítésre váró irodalomtudományi részlege Gyimesi Éva vezetésével (rajta kívül csak Kozma Dezső volt irodalmár). Az 1990-es tanévkezdéskor már Magyar Filológiai Tanszék volt a tanszék neve, megindult ugyanis két oktatóval az oktatás a néprajz szakon is (ezt az akkor alkalmazott Keszeg Vilmos vezette). Megnöveltük a hallgatói létszámot, négyről ötévesre emeltük a tanulmányi időt, és elkezdtük a tanszékfejlesztést. Teljesen jogos jóvátételként, mivel az előző több mint két évtizedben sem kinevezés, sem előléptetés nem volt a karon, már az 1990. őszi tanévkezdés előtt lezárult tíznél is több bölcsészkari professzori pályázat, és ebben mi is benne voltunk Évával. Professzori kinevezést kaptunk, és doktori témák irányítására is akkreditáltak bennünket. Az irodalmi tanszéki részleg fejlesztése elsősorban az Éva hatáskörében maradt, az egységes tanszéket én vezettem 1994-ig, amikor már önállósítani lehetett az irodalomtudományit, én pedig maradtam a nyelvészetivel és a néprajzival a Magyar Nyelv és Kultúra nevű tanszéken. Párhuzamosan három évig voltunk tanszékvezetők, 1997-ben ő átadta a tanszékvezetést Horváth Andornak, egy évvel később pedig Egyed Emesét választották az irodalomtudományi tanszék vezetőjévé. Az első években volt egy olyan hallgatólagos munkamegosztás közöttünk, hogy miközben Éva fontos funkciókat, feladatokat vállalt a kisebbségpolitikában, és a Láthatatlan Kollégiumot is szervezte, a tanszék adminisztrálása, fejlesztése elősorban az én dolgom volt.
– Az irodalmár, a nyelvész, illetve néprajz tanszékek oktatói között, talán elmondhatjuk, évtizedekre visszamenően kollegiális és együttműködő a viszony. Tudomásom szerint az 1990-es évektől kezdődően mégis voltak nézeteltéréseitek Gyimesi Évával egyetempolitikai, intézményszervezési kérdésekben. Hogyan tekintesz vissza utólag ezekre a szakmai vitákra, miben látod a koncepcióbeli eltérések lényegét? Hogyan befolyásolta mindez a szakmai-emberi együttműködést köztetek?
– Ez a „nézeteltérés” nem a mi tanszékeink ügye volt, még kevésbé volt személyes. Ez a Bolyai Egyetem, az önálló állami magyar oktatási egyetem ügye volt. A több mint félmillió aláírás és a Bolyai Társaság kitartó törekvése ellenére a kisebbségpolitikának ez a fontos programja 1998-ban nyilvánvalóan kudarcot vallott. Ebben valóban eltérő volt a véleményünk. Évának és néhány más egyetemi kollégának, egy magyarországi értelmiségi csoporttal is támogatva, az volt az álláspontja, hogy az önálló egyetemnek nincsenek meg a szakmai feltételei, a demokratizálódó meglévő egyetemen kell megtalálnunk a helyünket. Velük szolidáris budapestiek pedig ezt még azzal a sértő és megalázó véleménnyel is megtoldották, hogy azoknak, akik az önálló egyetemért ügyködnek, fogalmuk sincs róla, mi az egyetem, mi a felsőoktatás. Mondták ezt olyanokról, akiknek az élete már évtizedek óta az egyetemhez kapcsolódott, olyanokról, mint Bodor András vagy Balázs Sándor professzor. Szintén egy szűkebb csoport és Éva is úgy vélte, hogy az önálló egyetemmel kapcsolatos döntés nem lehet politikai, mint volt a diktatúra idején, hanem csak az egyetemen belüli közös álláspont lehet. Ezzel szemben mi – és a többség – azt mondtuk, hogy mivel a Bolyai Egyetem beolvasztása 1959-ben politikai döntés volt, az önállósítása is csak politikai döntéssel lehetséges (amit a hasonló európai példák is bizonyítottak).
Személyes vitánk erről soha nem volt Gyimesi Évával, tudtuk, hogy ezekben az ügyekben nem tudnánk meggyőzni egymást. Én a 90-es években a tanszékfejlesztést tartottam saját feladatomnak, az egyetemmel kapcsolatos országos vitákban sem vettem részt, de az egyetemi vezetésben, az 1998-ban létrehozott román–magyar–német paritásos bizottságban, konferenciákon és több publikált dolgozatban következetesen kitartottam álláspontom mellett. Ma is úgy gondolom, hogy a romániai magyar felsőoktatásban az önálló állami egyetem lett volna az igazi megoldás.
– A nyugdíjkorhatárhoz közeledve, 2007 táján azonos helyzetbe kerültetek Gyimesi Évával az akkoriban Andrei Marga és Nicolae Bocșan vezetésével működő egyetemen. Melyek voltak ennek a történetnek az állomásai és következményei saját pályátokra nézve?
– Ahogy 1990-ben több, hasonló életkorú román kollégával együtt kaptuk a professzori kinevezésünket, és vállaltunk szerepet a tanszék, a kar, az egyetem vezetésében, újjászervezésében, 2006-ban, 2007-ben egyszerre értük el a nyugdíjkorhatárt. Vezetői funkcióinkról le kellett mondanunk, de még próbálkozhattunk aktív éveink meghosszabbításával. Egy évre ezt meg is kaptuk, ezt követően – és ebben Gyimesi Éva is velünk volt – kértük a konzulensi professzori státuszt. Erre a tiszteleti címre, amely a nyugdíj némi kiegészítését is jelentette, elsősorban a doktori irányítók számíthattak. Egy évre ezt is megkaptuk (úgy emlékszem, Éva is), 2008-ban azonban a kari költségvetés deficitjére hivatkozva az egyetem vezetése ennek meghosszabbítását elutasította. Azzal a megalázó feltétellel kaptuk volna meg továbbra is, ha kérvényezzük, és ha a kérvényünkben kijelentjük, hogy ezért nem várunk el semmilyen jövedelmi pótlékot az egyetemtől. Azt, hogy tiszteleti státust kérvényezzünk, közös egyetértésben elutasítottuk. Éva ebben az évben visszavonult, én – tekintettel a doktori hallgatóimra és a tanszéki igényekre – külső óraadóként vállaltam a tanári munkát még az ezt követő 12 évben, 2019-ig.
– 2025 szeptemberében sugározta a bukaresti Román Televízió magyar adása Jakabffy Tamás háromrészes portréfilmjét Cs. Gyimesi Éváról, A gyöngy és árnyékai címmel. Ebben a filmben Tibori Szabó Zoltán, aki jelenleg a BBTE professzora, a következő állítást fogalmazza meg: „Az egyetem vezetősége úgy döntött, hogy ajánlanak neki [Gyimesi Évának] egy konzulens státuszt, amit aztán, amint kiderült, nem az egyetem vezetősége vont vissza, hanem a saját kollégái, tanszéki kollégái szavaztak le. Tehát gyakorlatilag mindenki elárulta, nem csak az RMDSZ-beli kollégái, akikkel ugye ott dolgozott, mint ügyvezető alelnök, és próbált bizonyos dolgokat kézbe venni és irányítani (…), de onnan is kikopott, kikopott az egyetemről, akkor az volt a baj, hogy nincs elég számú doktorandusza, szóval mindenbe belekötöttek azért, hogy szabaduljanak meg tőle. Azok, akik aztán megszabadultak tőle, azok később az ő nevével fényezték önmagukat.” Ez az állítás tényszerűen nem helytálló, a tanszék akkori tagjaként arra pontosan emlékszem, hogy ilyen kérdésekben a tanszéknek egész egyszerűen nem volt hatásköre, olyan kérdésként, amiről tanszéktagokként szavazhattunk volna, nyilván nem merült fel a dolog, ha pedig felmerült volna, akkor természetesen elleneztük volna. Próbáljuk meg tisztázni a hatásköröket ebben a történetben: mi tartozott ebben a Bölcsészkarra, mi tartozott a rektori hivatal, egyetemi szenátus hatáskörébe? Erre egykori érintettként pontosan emlékezhetsz.
– Akkor is a kari költségvetés deficit volt a hivatkozási pont, mint ebben az évben is, amikor az egyetem vezetése úgy döntött, hogy megszünteti a magyar nyelvészeti és a magyar néprajzi tanszék 2002-ben kivívott önállóságát, és összevonja őket. Ezek a döntések akkor is a tanszékek álláspontja ellenében születtek, és a két egyetemi vezér, az elnök és a rektor álláspontját tükrözték. Az irodalomtudományi tanszéknek 2008-ban Berszán István volt a vezetője, a nyelvészetinek Szilágyi N. Sándor, Gábor Csilla kari dékánhelyettes volt, ők beadvánnyal álltak ki mellettünk, és a kari vezetés is támogatott bennünket. Ezt leginkább az akkor az egyetem vezetésében bennünket képviselő Magyari Tivadar tanúsíthatja. A Bölcsészkar azonban – mint mindenütt Európában – „ráfizetéses” volt és sok tekintetben ellenzéke is volt az egyetemi vezetésnek. Én különösen érezhettem úgy, hogy a két önálló kar kérdésében az előző években az egyetem vezetésével vállalt vitáim és konfliktusaim miatt vontak meg tőlem minden „tiszteletet” és kedvezményt, Évának azonban ezekben a vitákban már nem volt szerepe. De teljesen megalapozatlan a tanszéki kollégákat azzal vádolni, hogy elárulták volna őt. A kollégáktól és a tanítványaitól mindig megkapta azt a tiszteletet, amit tanári, szakmai munkájával kivívott magának. Ennek bizonysága az is, hogy nemcsak a Minerva-házban, hanem a Marianumban is van Gyimesi Éva-terem. Rajta kívül a hajdani magyar professzorok közül csak Szabó T. Attilának. Talán még csak annyit, mert az Éva tanári szobája is szóba kerül a Tibori Szabó szövegében, hogy 2007 nyarán, Szabó Zoltán professzor halála után, Éva levelet írt nekem, sajnálta, hogy nem vehetett részt a temetésen, és azt kérte, hogy mivel én egyedül maradtam az addig Szabó Zoltánnal közös tanári szobában, ezt vehesse ő is igénybe. Ebbe én nyilván beleegyeztem, bár arra nem emlékszem, hogy ebben a szobában nagyon gyakran találkoztunk volna.
– Született-e később egységes intézményi megoldás az akkori érintett, nyugdíjazott román és magyar egyetemi professzorok státusának rendezésére?
– Nem, ezzel később már senki nem foglalkozott, maradtunk a nyugdíjas státusunkkal. Az egyetemünkre egyébként sem jellemző, hogy különösebben szívén viselné a volt tanárai sorsát. Volt, aki hozzám hasonlóan a nyugdíjazása után is vállalt órákat, és ezt senki nem a csekély óradíjért tette. Az én életemnek részévé vált az egyetem, beépült az életembe (és talán én is beépültem az egyetemébe). A legtöbb vezetőjéhez nem voltam lojális, kritikus voltam irántuk, de lojális, sőt ennél is több: hűséges voltam az intézményhez, a magyar tanszékek pedig, az ott tanító kollégák, már életem végéig hozzám tartoznak.
