Hatalmas ereje volt annak a pillanatnak, több tízezer ember hallgatta végig néma csendben a két országvezetőt, akik felvillantották egy új jövő reményét. Részben megvalósult ez a jövő, hiszen a következő években jelentősen enyhült a román-magyar viszony, de ma is látjuk, hogy mennyi kölcsönös mulasztás van még ezen a téren. Jó lenne most is nekünk egy Emil Constantinescu és egy Göncz Árpád, hiszen időközben a román-magyar államközi és etnikumközi viszony egyaránt a távolságtartó, ellenségeskedő ignorancia terepére jutott.
Ennyi év távlatából elmondható, hogy egy jelképes erejű gesztusnak óriási gyógyító ereje van, de ha ezeket a szimbolikus tetteket nem követik konkrét, kitartó cselekvések, akkor a társadalmon belüli változások elmaradnak. Mi, romániai magyarok a sors iróniájaként Matovic beszédével szinte egy időben egy asszimilálódott kisebbségi államfő frusztrált, janicsárszellemről árulkodó, durva magyarellenes kirohanását kaptuk. Ez is szimbolikus töltetű pillanat volt, csak a Matovic beszédével és a Göncz-Constantinescu találkozóéval éppen ellentétes irányú. Iohannis röpke három perc alatt úgy felerősítette a nacionalista hangulatot, ahogyan elődjei közül még senki nem tette. Szerencsénkre a román társadalom se már a régi, sokkal érettebben reagálta le az elnök szavait, de a politikában Iohannis elindított egy olyan nacionalista versenyfutást, amely minden bizonnyal meghatározza az idei választási kampányokat.
Matovic beszéde megosztja a felvidéki magyarokat, akik időközben parlamenti képviselet nélkül maradtak, hiszen a Magyar Közösség Pártjának (MKP) immár tíz éve nem sikerült visszakerülnie a törvényhozásba, a Híd vegyes párt stratégiája pedig zsákutcának bizonyult. Ezt a kudarcot a szlovákiai magyarság azóta sem heverte ki, amely a lakosság 9 százalékát teszi ki, ezért a kegyeiért érdemes versengeni. Matovic beszéde is fölkelti azt a gyanút, hogy pusztán kampányfogás, amelynek további következménye nem lesz, de ezt még nem tudhatjuk. Meg kell adni az esélyt a szlovák kormányfőnek, hogy bizonyítsa, konkrét lépéseket is hajlandó tenni a megbékélés irányába. Mert azért hozzátartozik az igazsághoz az is, hogy mindez egy olyan országban történt, ahol a kollektív bűnösséget kimondó Benes-dekrétumok még hatályosak...
Nem kell tehát feltétlenül irigykedni a felvidéki magyarságra, várjuk ki, lesz-e következménye a beszédnek, amely egyelőre pusztán ígéret. Kétségtelen, hogy reményteljes ígéret. A romániai magyarság elsősorban azt tanulhatja meg a felvidéki helyzetből, hogy az etnikai politizálásnak egyelőre nincs alternatívája Kelet-Közép-Európában, bármennyire is szeretnénk, hogy csak ideológiák alapján szerveződjenek a pártok. Etnikailag semleges pártok, intézmények ugyanis nem léteznek Európának ebben a szegletében, tisztelet a kivételnek, de láthattuk a napokban, hogy a világ legfejlettebb demokráciájában, az Egyesült Államokban is jelen van a rasszizmus mikor nyíltabban, mikor burkoltabban. Az etnikai alapú érdekérvényesítés önmagában nem ördögtől való, akkor van baj, amikor önjelölt vezetők visszaélnek a helyzettel, és lejáratják ezt a modellt saját haszonlesésük érdekében.
