1949. március 15-én, amikor még dúlt az egy évvel azelőtt kirobbant forradalom és szabadságharc, a Kolozsvári Nemzeti Színház bérletszünetet tartott, és ünnepi előadást szervezett. A fennmaradt színlap alapján az egy évvel azelőtt, 1848. március 15-én történt eseményekről emlékezett meg a Szákfi József és Gyulai Ferenc által vezetett társulat. A színlap fejlécén olvasható „Nemzeti öröm ünnep kettős kivilágítással” a rendezvény ünnepélyességére és jelentőségére igyekezett irányítani a közönség figyelmét. A három egységben előadott esemény A szabadság, egyenlőség, testvériség napja címet kapta.
A színlapról azt is megtudj
uk, hogyan is építették fel akkor ezt a díszelőadást. Az első szakasz az egész zenekar által játszott nyitánnyal indult, majd Donizetti Belizár című hősoperájának második felvonását adta elő Gusztinyi Júlia és Philippovics István. Az első szakaszt Mátéfi Károly Ábránd című, magyar népdalokra írt hegedűjátéka zárta zongorakísérettel.
A második szakaszt újfent a zenekar nyitotta, majd Kölcsey „Isten, áldd meg a magyart” kezdetű Himnusza hangzott el az egész karszemélyzet által énekelve. Gyulai Ferenc, az egyik vezető színész és társulatvezető az Élet vagy halál című Petőfi-verset szavalta „A Kárpátoktól le az Al-Dunáig” kezdettel. Ezt követően Gusztinyi Júlia magyar népdalt énekelt, majd újra Petőfi-vers következett, a Négy nap dörgött az ágyú című, amelyet Laczkó László zenésített meg, és Philippovics István énekelt. A második szakasz zárásaként Gusztinyi Júlia és az egész karszemélyzet elénekelte a lengyelek szabadságdalát, a Búsul a lengyel című éneket.
A harmadik, befejező szakaszt indító zenekari nyitány után a kor kedvelt ünnepélyes műfaja, egy állókép következett, „Allegóriai képezet – tünetekkel”, a színlap megfogalmazása szerint, amelynek címe A nagy nap emléke volt, s amelyet Balogh József színházi festő rendezett, és az általa újonnan festett díszletek előtt állított színre. Az ünnepi estét, amely az akkori színházi szokásnak megfelelően fél hétkor kezdődött, a Rákóczy-induló zárta a zenekar és a teljes karszemélyzet előadásában.
A díszelőadás részletes programjából láthatjuk, hogy a műsor gerincét Petőfi versei és a népdalok képezték. A műsor másik fontos pillanata az állókép volt, amelynek nagy divatja volt a 19. században. Ez az érdekes színpadi műfaj egyféleképpen a fotográfia nagy formátumban való kivetítésére emlékeztet, és ezáltal a később megjelenő mozgóképek elődjének is tekinthető. Az állókép olyan színpadi megkomponált kép volt, amelyet a színészek kosztümös részvételével hoztak létre, általában a jelenet megfestett díszletének a felhasználásával. Ezek az apró részletekig kidolgozott látványos jelenetek a mozdulatlanul álló színészekkel rendszerint különleges megvilágításban pompáztak, amely abban a korban a megszokottnál erősebb fényt jelentett, s mindössze néhány percig volt megcsodálható a közönség számára a függöny felemelése és leeresztése közötti idő alatt. Rendszerint hősies történelmi pillanatokat mutattak be, s a felemelő hatásuk miatt előszeretettel használták őket az ünnepi események alkalmával.
Az 1849-ben, még a harcok hevében megrendezett lelkes ünneplés azonban nem teremtett hagyományt a színház életében. Meglehet, hogy a szabadságharc bukása beárnyékolta az elkövetkező éveket, és nem kedvezett az ünneplésnek. Hosszú éveken, évtizedeken keresztül szürke nap maradt a március 15-e a színházban, a játszott darabok semmiféle ünnepi jelleget nem sugalltak, és a színlapokon sem jelenik meg semmilyen utalás arra, hogy akár egyetlen beszéd, dal vagy szavalat erejéig megemlékeztek volna a nap jelentőségéről. Változás az 1880-as évek közepétől mutatkozik, és ez konkrétan E. Kovács Gyula jelentős drámai színész, markáns egyéniség személyéhez kötődik.
E. Kovács Gyula (1839–1899) 1865-ben szerződött először Kolozsvárra, Follinusz János társulatához. A Pesti Nemzeti Színháztól jött, majd többször is visszaszerződött a Pesti Nemzetihez, gyakorlatilag hosszú évekig „ingázott” a két nemzeti színház között, mígnem végleg Kolozsvárt választotta. Itt nemcsak vezető színésze, de a színház művezetője (művészeti igazgatója) is volt. Szabatos beszédstílusa, zengő hangja, megnyerő egyénisége folyamatosan a legkedveltebb és legbefolyásosabb színésszé tették. Irodalmi érdeklődése révén nagy műveltségre tett szert, így 1876-ban a Petőfi Társaság, majd az Erdélyi Irodalmi Társaság, a nagyváradi Szigligeti Társaság és a debreceni Csokonai Kör is a tagjai közé választotta. Kedvencei közé tartoztak a magyar drámairodalom gyöngyszemei, de Shakespeare tragédiái is. Nagy Petőfi-rajongó volt, ő vitte színre kolozsvári ősbemutatóként Petőfi Tigris és hiéna című színművét. Halála is különleges körülmények között következett be: alig hatvanévesen Petőfi halálának fél évszázados emlékünnepségén szavalt Segesváron, ahol a nagy meleg következtében összeesett, és elhunyt.
A kolozsvári színház 1885. március 15-én Az ember tragédiáját tűzte műsorra E. Kovács Gyula rendezésében és főszereplésével. Ekkor már ő volt a Kolozsvári Nemzeti Színház művészeti vezetője. Egy év múlva, 1886-ban a Zrínyi hősiességét idéző Jókai-darabot, a Szigetvári vértanúkat játszották március 15-én, 1888-ban, negyven évvel a forradalom kitörése után pedig Bem hadjárata Erdélyben és a honvéd hadsereg került színre E. Kovács rendezésében. A nyolc képből álló darabot Molnár György alkalmazta színpadra, zenéjét Ellenbogen Adolf jegyezte, a karnagy Müller Ottó volt. Ebben az évben a színlapon is felhívták a figyelmet az előadás ünnepi jellegére, hiszen a fejlécen ezt olvashatjuk: „Nagy nemzeti harcjáték az 1848-49-iki dicső napokból, díszes kiállításban, magán- és karénekekkel, táncok-, fényes történeti csoportozatok- s mozgó csataképekkel.” Az előadás képeinek adott címek világosan körvonalazzák a darab témáját, valamint megmutatják a szerkezetét is: 1. A szász és román atyafiak, 2. Csucsa előtt támadás a havasokra, 3. Szász és román újonc honvédek, 4. A székely gerillák, vagy Spitzig Iczig itt, ott és mindenütt, 5. A haditörvényszék, 6. Az érdemjelek kiosztása, 7. A Verestoronyi csata, 8. Bem és Petőfi vagy Egyenlőség, Szabadság, Testvériség. A díszelőadás fennköltségét a záradékkal emelték, egy apoteózissal, amely Az eszme dicsőítése címet viselte.
A következő években a március 15-én játszott darabok azt mutatják, hogy nyilvánvalóan igyekeztek egy-egy magyar, lehetőleg történelmi jellegű előadást műsorra tűzni. Következésképpen 1889-ben Szakács Andor vendégművész főszereplésével a II. Rákóczy Ferenc fogságát játszották. (Szakács Andor akkor még Budapestről érkezett, csak később lett a kolozsvári társulat tagja.) A továbbiakban 1891-ben, 1892-ben, 1894-ben, 1896-ban mindannyiszor E. Kovács Gyula vendégszereplésével került színre egy-egy magyar nemzeti jelleget vagy hősiességet közvetítő darab: Rátkay László Toborzás című népszínműve, Benkő Kálmán Bukow, a székelyek hóhéra című történeti színmű, Katona József Bánk bánja, Madách Imre Az ember tragédiája című műve. E. Kovács 1897-ben már a Kolozsvári Nemzeti Színház művészeként Toldi Miklóst alakította Szigeti József azonos című darabjában. Az előadás ünnepélyességét leginkább a második részben, Toldi álma címszó alatt előállított hét állókép adta meg, fényes görögtűz-kivilágítás mellett, amelyek a következő pillanatokat mutatták be a közönségnek: 1. Az elesett leventéje sírját gondozó Margit, 2. Toldi párviadala a cseh vitézzel, 3. Toldi megmenti Nagy Lajost az olasz harcosok kezéből, 4. Az önnön sírját ásó Toldi, 5. A remeteruhás Toldi, 6. A haldokló oroszlán, 7. Toldi megdicsőülése.
A következő évben, 1898-ban a március 15-e kiemelt fontossággal bírt, a forradalom és szabadságharc kitörésének 50. évfordulójára való tekintettel. A kerek évforduló fontosságához mérten igyekeztek megidézni az ötven évvel korábbi eseményeket: Verő György 1848. Hadak útja című látványos színművét mutatták be. A Március 15 és Április 11 című előjátékok után a kilenc „képből” álló darab következett. A képek címe mindannyiszor beszédes: 1. Az utolsó jobbágy (Dobolló, 1848. október), 2. A hadak útja, 3. A tűzpróba (Gábor Áron ágyúgyára, Kézdivásárhely 1848. november), 4. Diadalról-diadalra (1849. február), 5. Otthon (Dobolló, 1849. március), 6. A vég kezdete (Segesvár–Fehéregyháza, 1849. július); 7. Fekete karácsony (Dobolló, 1849. december); 8. Fehér karácsony (Dobolló, 50 év múlva); 9. Álom. Ebben az esetben nem állóképekről beszélünk, tehát színháztörténeti szempontból érdekes, hogy a darab jelenetei külön címeket kaptak.
A következő díszelőadásra 1902-ben került sor, ám ekkor nem a színre kerülő darabot választották-igazították az ünnepi eseményhez, hanem azt megelőzően teremtettek ünnepi pillanatokat. Az ünneplés Erkel Ferenc Hunyadi László című művéből átvett Nyitánnyal indult, amelyet Stephanides Károly karnagy vezényelt. Indali Gyula Március 15 című versét Tompa Kálmán szavalta el, majd egy néma állóképet megelőzően Kölcsey Himnuszát énekelte el a színház teljes személyzete. A következő évben, bár nem hirdettek kimondottan díszelőadást március 15-ére, az estet Blaha Lujza, a Budapesti Nemzeti Színház tagjának a vendégszereplése tette emlékezetessé Bokor József Kuruc furfang című népszínművében való fellépésével.
Díszelőadást legközelebb 1905-ben hirdettek, amikor Káldy Gyula Ünnepi nyitánya után Balla Miklós Kossuth című versét szavalta el Tompa Kálmán, majd Herczeg Ferenc Ocskay brigadéros című történelmi színművét mutatták be, amely a II. Rákóczi Ferenc által vezetett szabadságharcot idézte meg a nézők számára.
A következő években is hasonló szerkezete volt az ünnepi előadásoknak: 1907-ben Stephanides Károly vezényelte Erkel Ferenc Hunyadi László című operájának Nyitányát, ezután Petőfi Nemzeti dalát Rajnai Gábor szavalta, majd Fényes Samu történelmi színművét, a Kuruc Feja Dávidot láthatta az ünneplő közönség, 1908-ban pedig a Stephanides-vezényelte zenekar ugyancsak a Hunyadi opera Nyitányát játszotta, utána meg Ditrói József A Pilvax kávéházban című jelenetét mutatták be, amely a 1848-as eseményeket idézte, illetve a János vitéz első felvonását és a Szigetvári vértanúk egy részletét adták elő. Az ünnepi plakát 1909-ben nemzeti színben pompázott, és az előadás bevételét a Rákóczi-emlékmű1 javára szándékozott fordítani dr. Janovics Jenő igazgató, aki a Rákóczi személyéhez köthető programszámok előtt maga mondott elöljáró beszédet.
Áttekintésünk a szabadságharc kitörésének megünneplését követte az utána következő hatvan esztendőben. Mint látható, az eseményre való megemlékezés markáns volt az első esztendőben, de azután évtizedekig nem szenteltek neki figyelmet. Valójában E. Kovács Gyula erősen hazafias egyéniségének köszönhető, hogy a színház műsorra vett ünnepélyes darabbal vagy ünnepi díszelőadással a 19. század utolsó két évtizedében évről évre megemlékezett e napról és annak történelmi jelentőségéről a magyar nép életében. A 20. század elejéről szóló adatok azt mutatják, hogy a hagyomány E. Kovács halála után is évekig, sőt évtizedekig folytatódott.
1Abban az évben tervbe vették Rákóczi-szobor felállítását Kolozsváron, e célból nagybizottságot is létrehoztak Báró Wesselényi Miklós, dr. Apáthy István, Szvacsina Géza és dr. Esterházy László részvételével. Lásd: Tolna Vármegye Hivatalos Lapja, 1909. augusztus 19., 38. szám, 5.
