Jókainé 1853. április 26-án éjfélkor érkezett városunkba, hosszú, hat egész napos utazást követően. „Vasút, jöjjön el a te országod, s eszközöld azt, hogy ne kelljen Pestről Kolozsvárra 6 egész nap utazni, mint utazott ünnepelt vendégművésznőnk, Jókainé, ki onnan e hó 21-én indult el, s 26-án éjfélkor érkezett ide” – írja a Kolozsváron megjelenő Hetilap 1853. április 30-án. (18. sz., 220. old.) Az út rettenetes minőségéről férje, Jókai Mór is hosszasan panaszkodott a Délibáb folyóiratnak szánt úti levelében, amikor – felesége után jó néhány nappal – május 10-én megérkezett Kolozsvárra. Jókai csak három napot töltött Kolozsváron, de már megérkezésének estéjén a Farkas utcai színházba ment, hogy megnézze feleségét A koldusnő című drámában (szerzők Anicet Boureois és Michel Masson, fordította Csepreghy Lajos), amelyben a művésznő a főszerepet játszotta, „különös ihletettséggel”, ahogy a Hetilap tudósítója fogalmazott (Hetilap, 1853. május 14., 20. sz., 247. old.). A különös ihletettség és az, hogy „nagy közönség gyűlt fel”, valószínűleg az előadáson megjelent Jókainak is köszönhető. Egyébként ez akkor már a hatodik vendégjátéka volt Jókainénak városunkban: április 28-án, május 1-jén, 2-án, 5-én és 8-án is tapsolhatott neki a lelkes közönség.
A Kolozsváron megjelenő Hetilap Tárca rovata folyamatosan közölte a színházi estékről szóló tudósításokat. Laborfalvi Róza, a sudár termetű, csodálatosan zengő hangú, tüzes tekintetű színésznő drámákban és vígjátékokban alakított főszerepeivel egyaránt elkápráztatta a színházat kedvelőket. Első fellépése során Lecouvreur Adrienne-t alakította a hasonló című francia dráma főszereplőjeként (írta Scribe és Legouvé, fordította Csepreghy Lajos és Egressy Béni). A vendégjátékai sorának nyitó előadása kapcsán ezt olvashatjuk a helyi lapban: „A címszerepben Jókainé kezdé meg vendégszerepléseit, kit utolszor, mint Laborfalvi Rózát láttunk. Honnan jött, hogyan játszik, arról szólani bántalom lenne művészi nagy nevére. Fogadtatásával, azt hisszük, meg van elégedve. Hol a második felvonásban kilépett, hosszas taps s éljenzés fogadta. Első jelenésére még a felvonás végén háromszor, a negyedik és ötödik után újra meg újra kitapsoltatott s éljeneztetett. Tapsvihar s síri hallgatás váltogatták egymást.” (Hetilap, Kolozsvár, 1853., 18. sz., 223. old.)
a kolozsvári közönség elé
Következő alkalommal, május 1-jén a Dalma című előadásban játszotta a címszerepet. A 4 felvonásos historikus dráma szerzője a művésznő férje, Jókai Mór volt. Az előadás után tömör értékelés következett: „Jókainé, mint Dalma lépett fel. A színház tömve. Jó előadás, folytonos taps. Közkedvességű vendégünk többször s többszörösen kihívatott.” (Hetilap, Kolozsvár, 1853. május 7., 19. sz., 234. old.) Címszerepet játszott a harmadik fellépése alkalmával is, május 2-án, Marianna volt az azonos című francia drámában (írta Scribe és Legouvé, fordította Csepreghy Lajos és Egressy Béni).
Úgy tűnik, Laborfalvi Rózának napról napra sikerült elbűvölnie a közönséget, de május 5-én Schiller Stuart Máriája után a kritikus szerint „ma tette fel játékaira Jókainé a koronát, ma volt a legnagyobb”. (Hetilap, Kolozsvár, 1853. május 7., 19. sz., 234. old.)
Jósika Miklós történelmi drámája következett a vendégjátékok sorában, A két Barcsai, amelyet május 8-án vittek színre. Jókainé Bornemissza Annát, a fejedelemnét alakította. A fennmaradt kritika szerint a művésznő „magyar öltönyeiben igen festőien vette ki magát”. Úgy tűnik, hogy a bemutató nem tartozott a legsikeresebbek közé, lévén, hogy a Hetilap tudósításának hangneme nem a felhőtlen megelégedést sugallta: „Az egész előadás a darab minden árnyoldala mellett is sikerült.”(Hetilap, Kolozsvár, 1853. május 14., 20. sz., 247. old.)
A koldusnő után Jókai Mór még megnézte nejét május 12-én a Sorel Ágnes című nagy drámai költeményben (írta Grutsch Franz X, fordította Fáncsy Lajos), amelyet bérletszünetben tűzött műsorra Kaczvinszky János színigazgató, és Jókainé jutalomjátékaként hirdették. Azokban az időkben szokás volt a vendégművészek számára legalább egy jutalomjátékot biztosítani, amikor az előadás teljes bevétele a művész jutalma volt. A Hetilap munkatársa mintha kissé belefáradt volna a Jókainé dicsőítésébe, az állandó Tárca rovatban, amelyben X. Y. szignóval jegyezte tudósító jellegű rövid kritikáit, erről az előadásról ennyit írt: „A címszerepben tisztelt vendégünk, Jókainé remekelt. Hogy Jókainé játékát a legnagyobb tetszés és tapsvihar kíséré s koszorúzá, felesleges minden darabnál említeni.” (Hetilap, Kolozsvár, 1853., 20. sz., 247. old.)
A bő egy hónapig tartó vendégjáték ideje alatt Laborfalvi Róza 13 darabban 14 szer lépett fel. Kiemelkedő teljesítmény volt ez a vendégművész részéről, de a társulat színészei részéről is, akik legtöbbször két-három nap leforgása alatt új szerepet kaptak és tanultak be, így nyilvánvalóan nem jutott idő a szerepformálásra, de még a szövegek alapos elsajátítására sem. Ezzel magyarázható az is, hogy az előadások nem minden esetben érték el a kívánt színvonalat, a Hetilap kritikusa többször is elégedetlenkedett a helyi színészek vagy a rendezők, dramaturgok teljesítményének kapcsán. A vendégművészről, a „színvilágunk koszorúsáról” azonban minden esetben a legnagyobb elismeréssel, a legmesszebbmenő dicsérettel írt.
A következő vendégelőadás előtt egy rövid, ötnapos szünet következett, majd május 17-én Jókainé Chimene szerepét játszotta Corneille Cid vitézről írott drámájában (Corneille: Cid, Hegedűs Lajos fordítása). Ekkor a kritikus a nagyszerű alakításból a művészien megvalósított arcjátékot emelte ki, amely hűen mutatta az érzelmek gyors változását. Röviden a színésznő sikerére is utalt: „Felesleges említenünk, hogy a művésznő többször és zajos tapsokkal hívatott.” (Hetilap, 1853. május 21., 21. sz. 257. old.) A Cid sikerét mutatja, hogy a darabot május 23-án másodszor is műsorra tűzte az igazgató. „Örömmel látók Jókainét újra a francia irodalom e remekében, s bizony nem tudjuk, melyik jelenetében volt óriásibb. Szavalását csak bámulnunk kelle” – olvashatjuk a tudósító tollából.(Hetilap, 1853. május 21., 21. sz. 257. old.)
Az első Cid bemutatója után vidámabb előadások következtek. Előbb, május 19-én, Carl August West Donna Diána című vígjátéka került színre, Komlóssy Ferenc Dániel fordításában. Jókainé ebben is a címszerepet alakította, de magával a darabbal és az előadás egészével ez alkalommal sem volt teljesen elégedett a kritika. Jókainé „a büszke, hiúságában sértett, végre szerelme által legyőzött hölgyet keble viharával úgy állítá előnkbe, hogy elfeledénk a darab monoton-szerűségét.” (Hetilap, 1853. május 21., 21. sz. 257. old.) A következő vígjátékokat három nap múlva, május 22-én tűzték műsorra: a két felvonásos Angolul címűt (írta Gröner, fordította B. S. F.) és a franciából Bulyovszkyné által fordított egyfelvonásos vígjátékot, a Színésznőt. Az elsőben Jókainé egy fiatal özvegy szerepét játszotta, a második darabban címszereplőként „mulattatta a nézőket, s tartá a közönséget a legderültebb kedélyhangulatban”. (Hetilap, 1853. május 28., 22. sz. 269. old.) Az előadás a Cidhez hasonlóan igen jól sikerülhetett, mert két nap múlva, május 24-én megismételték. A megismételt előadások, és az, hogy a művésznő egymást követő napokon is vállalta a fellépést (május 22, 23, 24-én) valóban a nagy sikerét bizonyítja. A vendégjáték sorozat lassan a végéhez közeledve, Jókainé második jutalomjátékát is meghirdették, a Lady Tartuffe-öt (szerző Emile De Girardin, fordította Országh Antal). Az előadás alkalmával egyben a vendéglátó színház a művésznő búcsúztatását is megszervezte, meglepetésszerűen. „Mikor a függöny felvonult s Jókainé kilépett, meglepő látványnak valánk tanúi: a gazdag szalagokkal ékített koszorúk, s a színes idvezlő versek kígyózása, havazása a színházat egészen elboríták, s eközben a taps s az éljenzés a legmeglepőbb jelenetet képezék. A lelkesülés nagyszerű volt, Jókainé alig juta szóhoz” – írja a Hetilap (1853. június 1., 23. sz., 279. old.) A Lady Tartuffe igen új darabnak számított, a színlap kiemeli, hogy ugyanabban az évben, 1853-ban először adatott az ismert francia kulturális intézményben, a Théâtre Français-ban. Az új színmű egy példányát a Tamás bátya kunyhója, a Cid, az Angolul és a Tiszaháti libácska szövegkönyvével együtt, mint új, és általa kedvelt darabokat magával hozta Jókainé, s a kolozsvári színháznak adományozta. Mint láttuk, ezek közül hármat is bemutattak ittléte alatt, mint újdonságokat, ezért érthető az, hogy a társulat nem tudott megfelelően felkészülni az előadásukra. A Lady Tartuffe, bár jutalomjátékként adatott, igen gyengén sikerült, a kritikus csak Jókainé alakítását dicsérhette.
A színlapon a vendégművész utolsó felléptét hirdette a színház igazgatósága, de a művésznő mégsem tudott ezen az estén búcsút venni a hálás közönségétől, mert másnap, váratlan ráadásként még egy utolsó előadást is eljátszott, a Szapári Péter vagy Buda visszavétele a törököktől című ötfelvonásos hősjátékot (szerző Birch-Pfeiffer Charlotte, fordította Komlóssy Ferenc). A darab címszereplője, Lendvay Márton, aki szintén a pesti Nemzeti Színház művésze volt, kissé háttérbe szorult a Szapárinét játszó Laborfalvi Róza árnyékában, aki az előre nem tervezett ráadás miatt az est igazán ünnepelt hőse lett. „A közönség, mely Jókainét tegnap utolszor hitte látni, nem remélt föllépteért, zajos tetszéssel nyilvánítá köszönetét. Az előadás, dacára, hogy a darab hirtelen vétetett elő, a többi játszók részéről tűrhető volt.” (Hetilap, 1853. június 1., 23. sz., 279. old.)
A színlap beharangozása szerint ez Jókainé utolsó előtti fellépte lett volna, ám a művésznő – vélhetőleg a zsúfolt előadás-sorozat miatt – megbetegedett, és le kellett mondania a további fellépésekről. A sikeres kolozsvári vendégeskedés után férjével, Jókai Mórral június első hetében érkezett vissza Pestre, és június 10-én már ott játszotta a Dalma címszerepét, bár a hangján még mindig érezhető volt a gyengélkedés nyoma, amely miatt elmaradt az utolsó kolozsvári fellépése. (Hölgyfutár, 1853, 460., 467. old.)
