VERES STELIAN plébános-helyettes
Mindenszentek főünnepe van ma, figyelmünk a megdicsőült lelkekre irányul. Azokra gondolunk, akik a mennyben vannak Istennél, tehát szentek, mert tökéletessé váltak földi életútjuk folyamán, haláluk percéig, vagy mert a tisztítóhelyen alakultak tökéletessé. A főünnep nemcsak a kanonizált (jegyzékbe felvett) szenteket foglalja magába, hanem „megdicsőült testvéreink kórusát” is. Ők Krisztus megváltó kegyelmének gyümölcsei és tanúi.
A szentek az irgalmasságot gyakorolták embertársaikkal szemben, azaz a szolgáló szeretetet. Ne feledjük, hogy Jézus boldognak nyilvánította az irgalmasokat, a lelketlenséget pedig felrótta. A szentek mindig a békesség útján jártak, türelem és jóakarat, nem az erőszakoskodó hatalmaskodás vezérelte őket. Békeszeretetük és jóságuk tette őket Isten gyermekeivé. Így a legszorosabb kapcsolatba jutottak Istennel, a béke, öröm és boldogság mindenkori forrásával.
Mi is Isten gyermekei vagyunk a keresztség által, tehát hivatalosak Atyánk házába, a templomba és az örök hajlékba. A keresztségben megkaptuk istengyermekségünk csíráját, azonban ezt ki kell fejlesztenünk. Tehát egyre inkább Isten gyermekeivé kell válnunk lelkületben és magatartásformánkban egyaránt: alázatosság, szegénység, szelídség, békességszerzés által. Röviden ez Mindenszentek főünnepének útmutató felhívása hozzánk, hiszen az Anyaszentegyház figyelmünket és áhitatunkat az égi haza felé irányítja.
Jézus a Szentírásban ma a világ önzésével, kapzsiságával, élvezetvágyával és hatalmaskodásával szemben azokat hirdeti boldogoknak, akik ösztöneiket legyőzve a lelki értékeket keresik. Példájukat követve nekünk is készek kell lennünk akár üldözést szenvedni hitünkért az igazságért, az annyi megpróbáltatásnak és támadásnak kitett keresztény hitünkért. Boldogságunk útja legyen egyben a tiszta szív útja, amely nemcsak erkölcsi fegyelmet, hanem őszinteséget, egyenességet, becsületességet és nem utolsósorban a rosszért jóval fizető krisztusi jóságot feltételez.
Mindenszentek főünnepe azonban mindenkinek a temetőt is eszébe juttatja. Ilyenkor odamegyünk sírt díszíteni, gyertyát, mécsest gyújtani, emlékezni és mindenekelőtt imádkozni. A hívő keresztények számára többet jelent ez a nap a megemlékezésnél és a sírhelyeknél.
A jelenlegi Halottak napjának születési ideje a 998. esztendő, amikor Odilo clunyi bencés apát valamennyi neki alárendelt kolostornak előírta, hogy november 2-án megemlékezést tartsanak minden megholtról. Ez hamarosan példaértékű lett az egész nyugati egyház számára. A 15. századtól – valenciai domonkosok nyomán – fennálló kiváltság, hogy ezen az emléknapon minden pap három szentmisét mutathat be. Azonban csak egyért szabad stipendiumot (a mise elvégzési díja) elfogadni, a másodikat az összes megholtért, a harmadikat pedig a pápa szándékára kell mondania. Ezt XV. Benedek pápa 1915-ben kiterjesztette az egész Egyházra.
Gyönyörűen határozta meg XVI. Benedek visszavonult pápa a halál fogalmát, miszerint nem más, mint „Isten kezeibe történő visszahullás. Világunk a félelem világa: félelem az elhagyatottságtól és a szegénységtől, félelem a betegségtől és a szenvedéstől, félelem a magánytól, félelem a haláltól. Átfogó biztosítási rendszert alakítottunk ki, jó, hogy ez létezik. De tudjuk, hogy a mélységes szenvedés idején, a halál végső magányának pillanatában nincs olyan biztosítási forma, ami képes lenne minket megvédeni. Az egyetlen érvényes biztonság azokban a pillanatokban az, ami hozzánk az Úrtól árad, aki bátorít bennünket: »Ne féljetek, mindig veletek vagyok!« Ez azt jelenti, hogy eleshetünk, de legvégül az Isten kezeibe hullunk és Isten kezei jó kezek.”
Halottak napja minden elhunyt ember emléknapja. Azoké is, akik még a tisztítóhelyen vannak, hogy megszabaduljanak a földi bűneiktől. Imádkozzunk értük kitartóan, hogy minél hamarabb ők is bejuthassanak Isten boldog országába. Kérjük Jézus Krisztust és minden szenteket, a megdicsőült lelkeket, hogy mindnyájan eljussunk az örök hazába és találkozzunk a mennyben.