Az 1848. március 15-i pesti események híre négy nap alatt, március 19-én ért el Nagyenyedre. Akárcsak Kolozsvár esetében, a nagy hírt ide is Biasini Gaetano (Kajetán) gyorskocsijának utasai hozták a magyar fővárosból.
A gyorskocsin utazott Szentpáli Elekné, szül. gróf Bethlen Karolina is, aki Kolozsvárról hozott nemzetiszínű csokrokat szórt a tanuló ifjúság közé. A kollégium diáksága nyomban megindult, és ujjongó örömmel terjesztette a friss hírt a városban. Az enyediek azonnal megrohamozták a boltokat, s szalagokat vásároltak, amelyekből csokrokat vagy kokárdákat készítettek. A város politikai, haladó elvű vezetői és értelmiségei hirtelen Szász Károly professzor lakásán gyűltek össze, s a további teendők megbeszélése végett népgyűlést hirdettek meg.
A felhívásra, pár nap múlva, többezres tömeg gyűlt össze a város központjában. Először egy hatalmas nemzeti színű zászlót bontottak, és megkerülték a várat, miközben a Rákóczi-indulót énekelték. Ezután bevonultak a református vártemplomba, ahol a tanácskozás megkezdése előtt Mihályi Károly enyedi professzor a szószékről elszavalta Petőfi Nemzeti dal-át. A hatalmas szónoki erővel előadott forradalmi költemény leírhatatlan hatást keltett.
A gyűlésen báró Kemény István elnökölt, a vezérszónok Szász Károly volt. Kezdeményezték a vármegyei közgyűlés összehívását, amely régóta nem tartott tisztújító közgyűlést. Céljuk a konzervatív főispán elmozdítása, és helyére egy szabadelvű főispán kinevezése volt.
Március 30-án hatalmas tömeg részvételével megtartották a vártemplomban a megyei közgyűlést, majd kimondták Erdély unióját Magyarországgal (az erdélyi országgyűlés végül május 31-én ült össze, és szavazta meg az egyesülést, amelyet az uralkodó rövidesen szentesített). Megvitatták azokat a legsürgősebb teendőket, amelyeket a gyökeresen megváltozott helyzetben szükségesnek láttak. A kollégium bezárta kapuit, diáksága beállt nemzetőrnek, a tanárok egy része pedig honvédnek.
A tavaszi lelkesedés őszig tartott, amikor egyre rosszabb hírek érkeztek a városba. Októberig Enyed nagy támogatást nyújtott a közhaza védelmére pénzbeli és nemesfém (ékszerek) hozzájárulásával, gyűjtésével. Kisenyed, Zalatna és környékének embertelen lemészárlása után szüntelenül járta a hír, hogy Nagyenyeden is valami borzalmas van készülőben. Közben a város befogadta az Erdélyi Hegyalja és a vidék magyarságát, akik az őszi erdélyi vérengzések miatt Enyedre menekültek.
Nagyenyed ekkor vármegyeszékhely volt, az ötezer lakosú városból közel kétezer férfi a honvédség zászlaja alatt teljesített szolgálatot, nagy részük Kolozsváron a 11. vadász zászlóaljnál. A városban akadt ugyan honvéd, Mátyás-huszár, székely huszár, hatszáz aranyosszéki, tordai, kolozsvári és hatszáz helybéli nemzetőr, összesen mintegy 2400 fegyveres férfi, de a gyorsan változó hadszíntéri események miatt november közepéig kivezényelték őket, így a várost magára hagyták. Kivonulásukkor megannyi polgári lakos is elmenekült, hasonlóképp a vármegye tiszti kara, a város tanácsa, a kollégium tanári kara, iparosok, református papok, ügyvédek, kereskedők, és nem utolsósorban az idős Antal János református püspök.
Időközben október második felében már gyülekeztek a román lázadók Enyedtől nyugatra, Muzsnaházán és a Maros bal partján, Csombord és Szentkirály között, létszámuk mintegy tíz-tizenkétezer ezer fő volt. Érezhető volt, hogy Enyed elpusztítása van készülőben, ami 1849. január 8-án be is következett.
A szörnyű mészárlás, amely nyolcszáz–ezer áldozatot követelt, nem volt végzetes a felégetett város számára, hiszen újjáépítették. Ugyanúgy, az 1848-as forradalom eszméi is tovább éltek a lelkekben, és a kiegyezést követően emlékezetes ünnepségeket rendeztek a városban, amelyekről az 1882-ben beindult Közérdek című hetilap részletes tudósításokat közölt. Ezekből tudjuk, hogy minden év március 15-én Enyeden, aki csak tehette, abbahagyta a munkát, és az ünnepséget szervező kollégisták mellé csatlakozott, volt olyan év is, amikor az Őrhegyről ágyúszó jelezte a rendezvény kezdetét. A forradalom hatvanadik évfordulóján egy hetedikes gimnazista által megfogalmazott gondolatok ma is a bizakodás hatását kelthetik: „A kegyeletnek örökzöld koszorújával hódoljunk most is e napnak szép emléke előtt, különbség nélkül, mindnyájan. Énekeljen a költő, hangozzék a dal, zúgjon a harang, lobogjon a zászló és ujjongjon a lelkesedés!”
