– Lassan egy éve játsszátok a Lili bárónőt. Hány előadásotok volt, hol jártatok vele?
– A Lili bárónőről azt kell tudni, hogy ez az első nagyprodukciója az Operettissimo együttesnek, az első teljes operett, amit előadunk. Úgyhogy nekünk is új dolog volt; kibővítettük a zenekart, amely nem két-három, hanem öttagú, illetve nem öt-hat, hanem nyolc művész lép fel. A háttérről azt is tudni kell, hogy ez jogdíjas előadás, meg kellett kapnunk az engedélyt, hogy játszhassuk. Az első igazi nagy mérföldkő a kolozsvári bemutató volt. Előtte tartottunk előbemutatót Várfalván, amikor megpróbáltuk felmérni, hogy milyen lesz a fogadtatás. Kolozsváron az operettnek hagyománya van, úgyhogy nagy elégtétel volt számunkra, hogy a Diákművelődési Házban a közönség – 600-700 ember – állva tapsolt az előadás végén. Ezen felbátorodva „kivittük” az előadást olyan helyekre is, ahol soha nem adtak még elő operettet – ami, szerintem, nagyon nagy felelősség. Másfelől pedig egy nagyon nagy elégtétel is számunkra, hogy úttörők lehettünk. Nagyon pozitív visszajelzéseket kaptunk az ilyen kisebb településeken, de az olyan bázisokon is, mint Nagyvárad vagy Marosvásárhely, amelyek nagy operetthagyománnyal rendelkező városok. Vásárhelyen a nagyszínpadon léptünk fel, és két nap alatt elkelt mindet jegy úgy, hogy a marketingesük azt mondta, magától megtelt a terem. Ami nagyon nagy megtiszteltetés. A kisebb helyiségekben is nagyon-nagyon hálásan fogadták. Udvarhelyen, miután elkeltek a jegyek, 150 ember volt még a várólistán, Sepsiszentgyörgyre kétszer kellett visszamennünk… Tizenhárom előadásunk volt, legutóbb múlt héten, Máramarosszigeten.
– Ha ezekből egyet ki kellene emelned, melyik lenne az?
– A vásárhelyi… mindenképp nagy megtiszteltetés, hogy a Vásárhelyi Színház nagyszínpadán játszhattuk, ugyanakkor kihívás is volt. De nagyon nagy öröm volt az olyan kisebb településeken is játszani, mint akár Tatrang, olyan közönségnek, amely lehet, hogy életében edig csak a Duna Tévében találkozott operettel.
– Éreztél valamilyen különbséget a vidéki és a nagyvárosi nézők, a fogadtatás között?
– Én úgy érzem, hogy ez a műfaj lelkesedésben bárhol nagyon-nagyon meg tudja fogni a magyar ajkúakat – és nem csak… –, főleg a zenei részek miatt. Persze próbáltuk úgy összevágni a darabot, hogy ne csak a zenéje, hanem a dinamikája is vigye – mivel nem tudunk biztosítani énekkart, balettkart, hiszen az más költségvetés lenne és más méretű térre is van szabva. A Lili bárónő kimondottan alkalmas arra is, hogy kis csapat adja elő, annyira jól megírt a szöveg és a dramaturgia is a zene mellett. Tudomásom szerint a Budapesti Operettszínház is kamaravariánsban adta elő hosszú évekig, telt házakkal... Kolozsváron ezelőtt tizenvalahány évvel még nagyszínpadi előadásként játszották, utána lekerült a műsorról. Nagyon örültünk, hogy tavaly hozzá tudtunk nyúlni, és több mint négyszáz gála, illetve előadás után volt akkora szakmai tudásunk is már, hogy méltón tudjunk hozzányúlni. És íme, tizenhárom telt ház után azt merem mondani, hogy ez egy jó döntés volt.
– Csak azért esett a választás a Lili bárónőre, mert kis létszámmal is elő lehet adni?
– Volt azért egy személyes oka is: nekem a művészi szakmában az első előadásom a Kolozsvári Magyar Operában a Lili bárónő volt... És igen, ugyanakkor meg kellett nézzük, hogy melyik az a darab, amelyet elő lehet adni kis csapattal. Mosoly országát, Víg özvegyet, Csárdáskirálynőt a színterek változása, a dramaturgia, a nagy kórusok miatt nem lehet, legfeljebb csak részleteiben, foszlányaiban. Amit mi most játszunk, az teljes értékű operett, teljes dramaturgiával. Sőt: az operett világába szokás átcsempészni ugyanattól a zeneszerzőtől bizonyos részleteket más darabjaiból, és ezt a szokást is alkalmaztuk. Úgyhogy kicsit a zenei anyagot is dúsítottuk, több Huszka Jenő-sláger is bekerült a most általunk játszott Lili bárónőbe. Ismétlem, ez olyan szokás, amivel a magyar operától a Budapesti Operettszínházig mindenki él, ha megtalálja a dramaturgiai helyét. Így került be esetünkben a Délibábos Hortobágyon és a Van az úgy, kérem, néha-néha, amit más operettekbe írt a zeneszerző, de illett az adott kontextusba.
– Hogyan történt a szereposztás? Itt is voltak valamiféle személyes okok?
– Részben… A címszerepet a majdnem a kezdetektől velünk közreműködő Kolcsár Katalin kapta. Ugyanakkor nagyon rég közreműködünk Székely Zselykével; ő már játszotta Clarisse szerepét a kolozsvári operai variánsban, és nagy kihívás volt, hogy tizenvalahány év után ismét felkarolja ezt a szerepet, kicsit más megközelítésben. Ugyanakkor nekem volt próbálkozásom, mint bonviván, a Mágnás Miskában, de ahhoz képest ez teljesen más megközelítés, úgyhogy külön kihívásként kezeltem ezt a feladatot. Rigmányi Istvánnak régi vágya volt, hogy ezt a Malomszegi-karaktert megtestesítse, és mintha rá lett volna írva, annyira jól csinálja. És a kolozsvári bemutató óta az alakítása még ért. Rétyi Zsombor kollégám és barátom táncos-komikusi készségeit nem kell bemutatni, mert Kolozsváron már sokszor bizonyította, úgyhogy egyértelmű volt, hogy ő ki lesz… Nagy megtiszteltetés volt, hogy Mányoki László elfogadta a Becsei tiszttartó szerepét; ő a kolozsvári előadásban is Becseit játszotta, és ő a mozgatórugója az egész cselekménynek. Mondtam, amikor leültünk beszélni vele, hogy „én jobbat nem tudok elképzelni, mint te”. Ugyanakkor a két grófnő megszemélyesítője közül Mányoki Mária más előadások alkalmával már mindkét „öreglányt” játszotta, Gáspárik Szilvia Klárának viszont ez az első operettszerepe, úgyhogy ez neki nagyon nagy kihívás volt. Neki egy kis momentuma volt a Mi, muzsikus lelkek című előadásban, amit a magyar opera játszott, de annyira meggyőzött vele, hogy megkérdeztem, szeretné-e ezt vállalni... És akkor folytatnám: a zenei vezetője a darabnak Kolcsár Péter, az Operettissimo zongoristája; nagy öröm volt, hogy Kántor Melinda színész kolléganőnk elvállalta a darab rendezését, mert tudomásom szerint kacérkodott segédrendezőként a Cigányszerelem kapcsán, de teljes operettet még nem rendezett, úgyhogy ez premier a számára is. És nagyon rég dolgozunk Jakab Melinda koreográfussal, úgyhogy egyértelmű volt, hogy vele fogjuk ezt a kalandot összehozni…
– Apropó, koreográfia, az előadásban van egy igen látványos mutatvány is, amikor Clarisse-t megpörgetik a levegőben, és a nézőnek „összeszorul” a gyomra…
– Igen, az Jakab Melinda és a két kolléga dicséretére válik, előbbi nagyon ért a műfajhoz, és tudja, mit hová kell beilleszteni, másfelől Rétyi Zsombor és Székely Zselyke nagyon bevállalósak, ami a koreográfiákat illeti… A kicsi színpadokon ez izgalmasabb, mert ott be kell centire mérni a helyet, azt, hogy hol is kell pontosan állni a jelenet kezdetén, különben viszik az asztalt, a széket… De mindig megkapják érte a vastapsot. Azt se feledjük, hogy előtte és utána is van egy jelenet, ami kell hogy működjön, szóval ez tényleg eléggé nehéz momentum a darabban. Kolozsváron annak idején azt hiszem, hogy Ádám János játszotta a táncos komikus szerepet, ő mondta, hogy a karrierjének egyik legnehezebb pontja volt az, amikor Frédi ehhez a jelenetegyütteshez – nagymonológ, zeneszám, koreográfia – érkezik. Szóval, aki azt mondja, hogy ez könnyű műfaj, az próbálja ki… Igen, könnyű befogadni és élvezni, hazáig dúdolni a nótákat. De olyan szinten űzni, előadni, hogy élvezhető és minőségi is legyen, az komoly színészi feladatot igényel. Én úgy érzem, hogy nekünk ez most sikerült, hangilag is, mozgásilag is, prózailag is, dramaturgiailag is – minden szempontból vállalható, komplex operett-előadás jött létre.
– Mennyire van igény szerinted az ilyen operett-előadásokra? A mai fiatalság például hogyan áll ezzel a műfajjal?
– Az operett generációfüggő… Én hiszek abban, hogy bele kell és bele lehet nőni. Mert a régebbi generáció sem úgy kezdte, hogy tizenvalahány évesen operát hallgatott. Zenei tudás, bővülés, tapasztalat, igényváltás… Bele kell nőni valamilyen formában. Én hiszem azt, hogy ez a műfaj mindenkinek szól és mindenkihez szól. Láttam a közönségben 7–10 éves gyerekeket, akik persze a táncos-komikus részeket kacagták és tapsolták végig, vagy a táncosabb részeknél próbálták utánozni a mozdulatokat. A kislányok a nagy szerelmes jelenetekbe voltak beleesve, meg aztán a ruhákba: az előadás végén jöttek, összeszedték a színpadról a boákról lehullott kis tollúkat, szálakat... Végül is rajtunk múlik, hogy ápoljuk és továbbadjuk ezt a műfajt, amely kimondottan magyarnak mondható. Talán ez az egyedüli olyan színpadi műfaj, amely ennyire kötődik a magyarsághoz, és ha mi nem ápoljuk, ha mi nem adjuk tovább, senki nem fogja ezt megtenni helyettünk. Büszkék lehetünk arra, hogy van ilyen műfajunk. De el kell jönni, meg kell nézni egy-egy előadást. Aki eljön, nem hinném, hogy azt mondaná, elpazarolt idő volt… Nemrég egy rocker volt a hangosítónk. Ez tetszett! Nem is gondoltam volna, hogy ennyire szórakoztató és ennyire jó – mondta az előadás végén.
– Hogyan látod a Lili bárónő jövőjét?
– Amikor elindultunk, öt, jó esetben tíz előadásban gondolkodtam, és immár itt vagyunk a tizenharmadik után: a jövő heti kolozsvári lesz a tizennegyedik. És már vannak további felkérések: ha minden jól alakul, akkor Nagybányára is elvisszük, Nagykárolyba, lehet, hogy Csíkszeredára, Kézdivásárhelyre, talán Brassóba is… De még hátha sikerül Temesvár, Arad, Nagyszalonta környékére is eljutni vele májusig, mert addig megkaptuk a jogdíjat, amit újrakértünk még tíz előadás erejéig. És akkor már ott vagyunk húsz-huszonöt előadás körül, ami becsületére válik bármelyik műnek. Úgyhogy ilyen szempontból nekünk ez nagy öröm, megtiszteltetés, még ha nagy feladat is, hiszen mindenkinek megvan a saját munkája mellette, ez csak plusz, amit a szabadnapokra próbálunk beiktatni, s olykor két próba között tartunk még egy próbát érte. Hátha előbb-utóbb valamilyen formában visszakerül a Kolozsvári Magyar Opera repertoárjába is ez a darab… Mert szerintem – és én tényleg nagyon sokat foglalkoztam az operettel mint műfajjal – ez ott van az öt legjobban megírt, legjobb zeneszámokkal, legjobb dramaturgiával rendelkező operettek között, és ha nem tévedek, Huszka Jenő zeneszerzőnek az egyik legkedvesebb, ha nem a legkedvesebb operettje volt.
Az október 25-én, pénteken 19 órakor kezdődő kolozsvári előadásra jegyek a Rex pizzázóban (Bolyai utca 9. szám) kaphatók 12.00–21.00 óra között, vagy online is vásárolhatók az eventbook.ro oldalon. A helyeket érkezés sorrendjében foglalhatják el a nézők, kapunyitás 18.30-kor. Helyszín: az egykori tőzsdepalota a Deák Ferenc / Eroilor utca és a Bocskai / A. Iancu tér sarkán, vagyis a jelenlegi Hadsereg Háza (Casa Armatei).
