A lepke rombolása - Mircea Cărtărescu és a Román Akadémia

Az irodalomtörténet számtalan olyan esetet tart számon, amikor írót-költőt bélyegeztek meg, sőt, pereltek be. Még sőtebb, börtönbe is zártak: Oscar Wilde meleg mivolta, Ady „szemtelensége” miatt ült, Flaubert-t is állt a bíróság előtt, és a példák vég nélkül folytathatók. A kispolgárság mindig féltette a nyugodt életét, lélekben is nyugodt akart lenni, nem bírta tehát az írók másságát – holott az írók attól írók, hogy mások, és hogy a kommunizmusban ez nem tűnt fel, azon éppen azoknak kellene elgondolkozniuk, akik folyton szidják az 1989 előtti időket, de azt sem tudják, mit szidnak.

Mircea Cărtărescut nem perelték be, de sikere sok irigyet és ostobát szül. Tehetségtelen, jelentéktelen, agyonsztárolt, „szereplőtelen”, záporoznak a vádak. Ez utóbbit éppen az a Nicolae Breban jelentette ki, aki az ellen hangulatoskodott, hogy Cărtărescut felvegyék a Román Akadémiába. Holott a Szolenoid írója az egyetemen is oktatott, könyvet írt a román posztmodernről, szóval semmi esetre sem „csak” író, elismertsége okán ennek is elégnek kellene lennie a tagsághoz.

Fentebb a legutóbbi könyvét említettem, de ő a szerzője a Káprázat című trilógiának, a Levantul (Levante) és más kötetek írója – a magyar olvasó sokat olvashat tőle, főleg Koszta Gabriellának köszönhetően. Kedvencem a Levante: egy óriási nevetés az egész, eposzba öltöztetve, pazar játék az egész román irodalmi hagyománnyal. Szóval szerintem óriási tehetség, bár nyilván ez a mozzanat a legszubjektívebb.

Az viszont egyáltalán nem szubjektív, hogy mi a „szereplőtelenség”. Mióta irodalmi kritérium ez?! Hány szereplőnek kell lennie, hogy remekműnek nevezhessünk valamit?! A monodrámák lehetnek remekművek?! Az egyfelvonásos operák?! A Kő hull apadó kútba a maga szűk világával? 

Az ilyen érvek az ellenőrizetlen nárcizmus beszédes tünetei. Nicolae Breban mindig is egy „ide nekem az oroszlánt is!” típusú ember volt, több barátjával éppen ezért veszett össze. Breban maga is nagy író, de mint Faludy írta Nabokovról, „csak a saját tehetségére nem féltékeny”. A rossz tulajdonságoknak pedig az a természete, hogy a korral egyre „fejlődnek”. Breban 91 éves, hát volt mit fejlődniük.

Ugyanakkor arra is gondolhatunk, hogy tájainkon nagy kéjjel pusztítjuk egymást. Mindenki emlékszik azokra a gyomorforgató reakciókra, amelyeket Kertész Imre Nobel-díja váltott ki egyesekből, és Herta Müller sem járt jobban román közegben. Furcsa, szorongó önimádatban élünk: fennen lobogtatott magabiztosságunkat egy lepke is lerombolja.

Egyébként Cărtărescu semmit nem vesztett: nemrég derült ki, hogy Booker-díjra jelölték, elsőként a román írók között. Egyelőre a hosszú listára került fel, de van esélye tovább menni. Én szurkolok neki, s azt is gondolom, hogy az epéseknek is jót tenne egy kis önzetlenség. Az irigység nem azt zabálja fel, aki ellen irányul, hanem éppenséggel azt, akiben lakozik.