„A leghíresebb erdélyi temetőt menti meg a magyarság számára”
Gergely Istvánné Tőkés Erzsébet ma Kolozsvár egyik legtiszteltebb és bizonyára leghitelesebb egyénisége. Elég vezetésével egy-két órát a Házsongárdi temetőben tölteni ahhoz, hogy a látogató meggyőződjék róla: az erdélyi szellemiség, a múlt iránti tisztelet lüktet benne. S ezt nem csak szóval nyilvánítja ki, hanem olyan tettekkel, építőmunkával, amelyek a javakorabeli férfiaknak is becsületére válhatnának. A leghíresebb erdélyi temetőt menti meg a magyarság számára. Tud érte harcolni, kapcsolatokat kiépíteni, pályázni, támogatásokat szerezni, s végül munkacsapatokat szervezni a kivitelezéshez. Hitelességének köszönheti, hogy a nagy összegű támogatások megítélése mellett a kisemberek is nyílt szívvel adakoznak a helyreállítás és karbantartás céljaira, mert tudják, hogy Erzsébet asszony minden garast a legcélszerűbben fog felhasználni.
Ezt a szellemiséget és becsületet szüleitől örökölte, akik a református lelkészcsaládok erkölcsei és értékrendje szerint éltek. A nyolc testvér közül ő a legidősebb, öccsei és húgai is mind megbecsült személyiségek, közülük Tőkés László egyenesen szimbólummá növekedett.
"Hitelességének köszönheti, hogy a nagy összegű támogatások megítélése mellett a kisemberek is nyílt szívvel adakoznak a helyreállítás és karbantartás céljaira, mert tudják, hogy Erzsébet asszony minden garast a legcélszerűbben fog felhasználni"
Erzsébet asszony életpályája 80 évvel ezelőtt indult Kolozsvárt. Az otthoni neveltetést a korábbi Református Leánygimnázium, ekkor már államosított 3-as számú Középiskola tanári kara egészítette ki. Olyan években járt oda, amikor a lelkészi családok gyermekei megbélyegzettnek számítottak. 1960-ban tett érettségit, majd az akkor már Babeş–Bolyai név alatt egyesített kolozsvári egyetem fizika–kémia szakán folytatott tanulmányokat, s szerzett 1965-ben tanári diplomát. A kötelező jellegű „kihelyezéskor” a szilágypaniti Általános Iskolába került, s itt olyan jól beilleszkedett a közösség életébe, hogy még utólag is segítette az iskolát. Aztán 1969-től szülővárosában folyamodott tanári állásért, s elvállalta a helyettes tanárok hányatott sorsát. Néha évenként kellett katedrát váltania. Majd minden kolozsvári és környéki iskolában megfordult. Hosszabb időszakot tölthetett egykori iskolájában meg a Brassai Sámuel Líceumban. Itt oktatott nemzedékek sora említi nevét tisztelettel. 1990-ben, a politikai fordulat után lett kinevezett tanár Kolozsvárt, s a nyugdíjazásáig, 1999-ig a hátra lévő éveket a 2-es számú, ma Báthory István nevét viselő líceumban tölthette.
Közben szépen alakult családja: 1976-ban férjhez ment Gergely István szobrászművészhez. Házasságukból született gyermekeik, Balázs, Kata és Bálint örökölték az erdélyi elkötelezettséget, valamint a művészi hajlamot is. Ma mind közismert tagjai a kolozsvári társadalomnak.
1999-ben egy átlagos életpályán elkezdődhetnének a pihenést jelentő, „boldog” nyugdíjas évek. Gergely Istvánné esetében ekkor kezdődik az igazi munkásság, az, amiért őt becsüljük, és állandóan emlegetjük. Kötődése a Házsongárdi sírkerthez jóval korábbi kezdetű. Az 1970-es évek elején, osztálynevelőként figyel fel arra, hogy a temetőben mennyi a gondozatlan sír, s mennyire keveset tudnak a diákok a Házsongárdról. Csapatokat szervez, amelyek a temető több sírjának a gondozását felvállalják. S munka közben elhangzik néhány szó arról is, miért híres valamelyik sír, ki nyugszik benne. Így ülteti el több száz diák lelkében a kötődést a sírkert iránt. Ez az iskolai mozgalom tovább fejlődik a sírok szakszerű karbantartásává. Sírkövek kiegyenesítése, a 20 évenkénti megváltások szorgalmazása következik. S természetesen döbben rá, hogy a nagy családi kriptákat, mauzóleumokat is fel kellene újítani. Egyik-másik már évek óta beázik, az összeomlás szélén áll. Ennek kivitelezése azonban csak alapítványi úton lehetséges. Ezért még 1999 decemberében létre hozza a Házsongárd Alapítványt, amelynek azóta igazgatói tisztségét tölti be, de lényegében a teljes vezetés, szervezés az ő vállán nyugszik. Az alapítvány működéséhez az Erdélyi Református Egyházkerület nyújt működési keretet. Ezután már pályázatok útján lehet nagyobb összegű támogatásokhoz jutni.
És Erzsébet asszony kitanulja a pályázás mesterségét. Majd a terveztetés és kivitelezés számos fogását. S persze állandó gyűjtőmunkát folytat a temetőlátogatók, a sírral rendelkezők körében. Így 2000-től kezdve egyre látványosabb restauráló, értékmentő munkát folytathat az alapítvány. Az első elismerést keltő eredmény a temetőbejárathoz közel fekvő, emblematikus Sigmond-mauzóleum megmentése az összeomlástól 2000–2003 között. Aztán a Béldi-kripta leégett fedelét kell pótolni, s napjainkra már a legimpozánsabb kripták is visszanyerik eredeti fényüket, elég, ha csak az iktári Bethlen-, a bethleni Bethlen-, a Jósika- vagy a Berde-kripta nevét említjük. Az alapítvány a még meglévő, vagy éppen sírásáskor felbukkanó régi, 17–19. századi ereszes és koporsó alakú köveket is gondjaiba veszi. Ha kell, át is helyezteti őket, felirataikat újra olvashatóvá teszi. Az iktári Bethlen-kripta kertjét sikerül kőtárrá alakítani. S külön kellene szólnunk a híres személyiségek, mint Misztótfalusi Kis Miklós nyomdász, Jósika Miklós író, Bethlen Gergely honvédezredes, Genersich Antal orvostudós helyreállított sírjairól. Külön értékelendő, hogy alapítványi munkával sikerül közel 400 sír műemléki adatlapját elkészíttetni, s ezek 2012-es miniszteri határozattal ténylegesen védetté lettek.
Gergely Erzsébet eleinte ódzkodik munkája ismertetésétől, nem szervez avató ünnepségeket. Rendre azonban a látogatók kérésének eleget téve mind népszerűbbé válnak temetősétái, ahol bemutatja a helyreállításokat is. Több mint egy évtizede aztán nem csak Erdélyben, hanem Magyarországon, Ausztriában is fényképes bemutatókat rendez a Házsongárdról és a nevét viselő alapítványról. Ezzel visszahozza az összmagyar kultúrkörbe Kolozsvár féltett kincsét. Elsősorban neki köszönhető, hogy 2004-ben a temetőnek megítélik a Magyar Örökség-díjat. Őt személy szerint is számos elismerés éri: 2009-ben Kós Károly- és Podmaniczky-, 2010-ben Kőváry László-díjat kap. 2011-ben a Magyar Érdemrend lovagkeresztjével tüntetik ki.
Kétségtelenül ő az, aki a Magyar Érdemrend tisztikeresztjét is megérdemli.
Gaal György
„Nekünk is olyan őröknek kell lennünk, akiktől nem orozzák el a kincset”
A tihanyi apátságban évtizedek óta minden Nagycsütörtökön imaórát tart Korzenszky Richárd bencés szerzetes, ahol – lassan egész nemzedékeknek emlékezetes módon – elhangzik Rónay György Olajfák éjszakája című verse. A szenvedő Jézussal virrasztani nem tudó apostolok világa elevenedik meg:
„Mi vagyunk azok az őrök,
akiktől ellopják a várat,
akiktől föltörik a pincét,
kirabolják a pajtát,
elorozzák a kincset!
(…)Legyen hozzánk irgalmas az Isten!”
Erős hatással voltak rám is az imádkozó szerzetes hangján megszólaló verssorok. Mélyről jövő, őszinte és végtelen tisztelettel tekintek azokra az emberekre, akiktől nem lehet ellopni a várat, feltörni a pincét, kirabolni a pajtát. Akiktől nem lehet elorozni a kincset. Nem sok ilyen embert ismerek. De egyet biztosan: Gergely Erzsébetet.
Száz éve kapaszkodunk egymásba, a maradék Magyarország polgárai és az erdélyi magyarok. Kapaszkodunk, de érezzük, hogy csúszik ki a kezünkből a másiké, hogy gyengülnek az izmok, csúszik a tenyér, gyengül a szövet. Erzsébet édesapja, Tőkés István, aztán a közben szintén időssé vált Tőkés-gyermekek, és most a harmadik meg a negyedik generáció kezei mind-mind alkotói ennek az eleven szövetnek. Néha kicsit erőre kapunk, talán az elmúlt tizenkét év ilyen erőt adó, kegyelmi idő volt mindannyiunk számára. Ilyenkor könnyebb virrasztanunk. Ilyenkor könnyebb résen lennünk.
A Házsongárd tanúja közös múltunknak, fennmaradása záloga a közös jövőnknek. Hogy Erzsébet sokszor egy szál maga tartja a vállain Kolozsvár történelmi temetőjének fennmaradását, emlékezetét, méltóságát, nagy kockázat valamennyiünknek. Mi lesz a Házsongárddal, ha egyszer Erzsébet nem győzi többé? És mi lesz velünk, ha a Házsongárd nem lesz többé? A nyolcvanadik születésnap – melyhez én is szeretettel és kicsit megindultan gratulálok – egyúttal figyelmeztessen bennünket arra: nekünk is olyan őröknek kell lennünk, akiktől nem orozzák el a kincset. Mert előbb-utóbb át kell vennünk a stafétát.
Kedves Erzsébet! Édesapádtól azt tanultuk: védeni kell, ami védhető és építeni, ami építhető. Köszönjük neked, hogy ezt a tanítást mindig is szó szerint értelmezted. Személyesen nagy hálát érzek, hogy egy számomra kedves emlékhelynek, Szilvássy Carola sírjának a megújításában részt vehettem. Sosem fogom elfelejteni kedves és alapos vezetéseidet a temetőben – vezetéseidet az életben, tulajdonképpen.
Isten éltessen, óvjon, szeressen gyermekeid, unokáid és mindannyiunk örömére!
Lévai Anikó
Az emlékezet szerény és láthatatlan őrzője
Ha valaki ismeretlenül Gergely Erzsébet után próbál keresni a világhálón, alig tud meg róla valamit. A múlt nagyjainak békés nyugodalma valahogy rá is hatással volt, mondhatnánk. Nem, vagy alig halljuk a hangját, médiaszereplései ritkák, Wikipedia szócikke fájóan hiányos. Igen, Gergely Erzsébet nem a hangos szereplők közé tartozik – nem kamerák és újságírók gyűrűjében, hanem feltűnően halkan, háttérből él a hivatásának, elhivatottságának. Valahányszor sikerül megmenteni egy síremléket, kriptát, tumbát, a felújításokról és avatásokról szóló hírekből, tudósításokból szinte szándékosan – de minden bizonnyal tudatosan – távol tartja magát. Gergely Erzsébet az emlékezet láthatatlan, de annál konokabb őrzője.
Mi, akik ismerjük több évtizedes munkáját, tudjuk: ő az eredményért harcol, nem a sikerért. Az ő szemében és gondolkodásában sokkal fontosabb Jósika, Bánffy vagy Kenessey mosolya az égi panteonból, mint az ő mosolya egy címlapfotón. Tizennégy évvel ezelőtt, egy rendezvényen, úgy fogalmazott: jobb lenne, ha a Házsongárdi temetőt meglátogató turisták nem piros-fehér-zöld szalagokat, hanem kitépett gyomokat hagynának maguk után. Nos, Gergely Erzsébet pontosan így „működik”…
Ahogy írom e sorokat, arra gondolok, hogy talán nem is szeretné, ha a mai napon dicséretekkel halmoznánk el. Talán nem is annyira a róla szóló szavakkal, hanem a mögötte és még előtte álló munkával lehet neki igazán boldog születésnapot kívánni. Hisz az igazi dicséretet és köszönetet nem tőlünk kapja, hanem azoktól, akik sírjáról „kitépi a gyomot”. Mi esetleg csak hatalmas csodálattal tekinthetünk rá, és azon kell fáradoznunk, hogy legyen még – lehessen még – sokáig kezében a képzeletbeli kis kapa.
Legyünk mindig mellette, mert csak ő tud a jelenben olyan lábnyomot hagyni az emlékezet porútján, amely ennyire összeér a múlttal és a jövendővel.
Isten éltesse Gergely Istvánné Tőkés Erzsébetet!
Brendus Réka, a Nemzetpolitikai Államtitkárság főosztályvezetője
Emlékalbum Gergelyné Tőkés Erzsébet tiszteletére
(…)
Talán nem túl sarkalatos kijelentés, hogy az alapítványi munka elválaszthatatlan Gergelyné Tőkés Erzsébet munkájától, s ezért ő a legilletékesebb, hogy erről bármilyen összefoglalót készítsen. Az előttünk álló emlékalbum tehát elsősorban az ő munkáját mutatja be, de az összeállítás egy része is az ő munkája. (…)
Az alapítvány működése több pilléren áll: elsősorban az erdélyi történelmi egyházak adják a keretet, legfőképpen az Erdélyi Református Egyházkerület, amely az alapítvány első évtizedében a jogi hátteret biztosította. Másodsorban az alapítványnak önzetlenül és kitartóan dolgozó munkatársak, restaurátorok, a több mint 600 sír karbantartói, szépítői, az építészmérnökök, akik nélkül egy tapodtad sem lehetne előrelépni. Harmadsorban pedig – és ez az, amely az utóbbi két évben sajnos szünetelt – a diákmunka. Gimnazista és egyetemista diákok több nemzedéke, akik a temetői munka, a nyári gyakorlat során szerették meg ezt a műfajt, és lett némelyikükből régész, történész vagy csak lelkes támogató, és akik a baráti beszélgetésre is a temető fái alá járnak. És a negyedik pillér – mely nélkül az előző három sem létezhetne –: a jókedvű adakozók, akik hatalmas összegekkel vagy két fillérjükkel járultak hozzá az alapítványi munkához. E négy pillér képviselőinek írásait olvashatjuk az emlékalbum elején, a sorok között egy-egy fényképpel, amelyek már ízlelőt adnak a következőkből: 163 (?) sírhely és 11 kripta újult meg az utóbbi 22 évben, ezek mindegyikéről alapos fotódokumentáció készült. Helyszűke miatt sajnos csak szigorú és könyörtelen válogatás kerülhetett be az emlékalbumba, de igyekeztünk minden sírról – akár egy mosóporreklámban – legalább egy előtte-utána kép-párost elhelyezni. Így is túlléptük a kereteket, és végül 64 oldalon sikerült összefoglalni mindent. A több száz fotó készítői a restaurátorok, a munkások, maga az ünnepelt és László Miklós, aki két évtizede fényképezi a Házsongárdot Gergely Erzsébettel.
(…)
Reméljük, kívánjuk, kérjük: legyen folytatás, és ehhez kívánunk még sok évet! Ad multos annos!
Sipos Dávid, a Házsongárd Alapítvány titkára
Borítókép: Rohonyi D. Iván
