Aztán a tulipános öröm, és annál nagyobb égőpiros sokk, pánik és szomorúság romjain szembejött a szakértői gyorsvélemény*: „tudomásul kell vennünk, hogy a kampányok, és a modern kampányok különösképpen nem racionális érvelésmódokra, hanem erős emóciók keltésére alapoznak, erős emóciókat pedig két módon lehet kelteni a politikában, ellenségképzéssel és félelemkeltéssel. Az ellenségképzés lehetősége nagymértékben redukálódott azzal, hogy az (...)-nek nem volt kihívója az etnikai szavazóbázison, így a félelemkeltés került az előtérbe.”
És aztán kicsit később, egy másik tárgyilagos és megfontolt publicisztika** is befutott: „Az (...) egy felfújt rendszerellenes alakulat, program nélkül, politikusok nélkül – viszont még mindig sokkal jobb, hogy ők képviselik a rendszerellenességet, nem holmi szélsőjobboldali nacionalista pártok.”
És azóta is kérdezem magamban: hát senki sem látja azt, amit én látok?
Az idegen, a szakértő, a publicista kolléga meg én – tulajdonképpen együvé tartozunk. Erdélyi magyarok vagyunk, érdekel a jövőnk, foglalkozunk a közélettel és hiszünk abban, hogy helyesen gondolkodunk. Mégis, hihetetlenül idegennek érzem azt, amit mondanak, és emiatt aztán veszettül egyedül érzem magam. Nemcsak miattuk – hiszen ők csak jelzőbólyái azon véleményeknek, irányoknak, amelyekkel az elmúlt hetekben rendszeresen összefutottam.
Csak egy okát találtam ennek a fura szinkópának - a hiba bennem van.
Én értem teljesen félre ezt az egész választós, pártpreferenciás, stratégiás, kampányos, ígérős, számonkérős, „ha szavazol, akkor majd pofázhatsz” történetet.
Teljesen rosszul gondolom, hogy mi az én szerepem választóként, rosszul gondolom, hogy mi a dolga a pártoknak, politikusoknak, és végül, de nem utolsó sorban, rosszul gondolom, hogy ehhez hogyan kell viszonyulniuk a folyamatokat értelmező szakértőknek, illetve kommentálniuk a publicistáknak, újságíróknak.
Mert nem, nem úgy van az, hogy én választóként felmérem, hogy melyek az érdekeim. Nem! Nekem csupán annyi a dolgom, hogy négyévente megállapítsam tetszik-e a magyar kampány, meggyőz-e engem valameyik Schrekmacskája tekintetű jelölt. Nem tartom észben, hogy négy év alatt mit láttam, hallottam, tapasztaltam, rácsodálkozok ezerrel az óriásplakátokra, és megkönnyezem, hogy milyen aranyos az elnök úr kutyája, akit jól belefoglaltak a választási klipbe. És csak semmi partizánakció: nem fogyasztok román sajtó, nem nézek tévét sem, a lehetőségét is kerülöm annak, hogy tisztában legyek, kik és hogyan alakítják gyakorlatilag az életem, hogyan nyúlják le vagy sem az adóba befizetett pénzem, határoznak az életkörülményeimről sunyiban (Tudták? A Szenátus éppen a napokban hallgatólagosan jóváhagyta Ninel Peia javaslatát, így ezentúl börtönnel büntetik az iskolai szexuális felvilágosításra vetemedő tanügyi kádert? Hogy mi közünk nekünk ehhez? Semmi az égvilágon! A lényeg, a székelyzászló a szentgyörgyi városházán. Az a MI ÜGYÜNK). Elkönyvelem: igen, itt élek, de nekem a románokhoz semmi közöm, van nekünk saját napilapunk, erdélytévénk, paprikarádiónk, majd ők eldöntik, hogy mit kell nekem látni ebből az országból.
És azt is rosszul gondoltam, hogy a politikai porondon azok, akik azt mondják, hogy értünk és velünk, és fogjunk, meg össze, azoknak egy része legalább tényleg meggyőződésből akar politizálni. Nem a karrierje méltó folytatásának tekinti, nem alternatívának a befuccsolt egyetemi tanárkodásra, vállalkozósdira. És nem bármi áron! Nem riogatva. Nem ijesztgetve. Nem ellenség lufit kreálva.
Közben meg, dehogynem! Hiszen szalonképes neve is van: „modern kampánystratégia” ez, nem ronda manipuláció, ugyan, ugyan! Na és, ha a félelem nem áll meg a kampányzáró napján, hanem továbbra is ott munkál a fejekben, lelkekben? Ha valaki ezt annyira komolyan veszi, hát magára vessen, ha betojt!
És aztán a megmondóembereket is félreértettem. Mert nem, nem az objektivitás a lényeg, nem a józan megállapítása a tényeknek. Az ideológiák a fontosak, hogy tudhassuk, besorolunk mögéjük vagy támadjuk őket. Szakértelem, erkölcs, jóindulat, mértékletesség - ezek mind, mind szimpatikus, de teljesen mellékes dolgok. Többnyire inkább csak zavart okoznak, hiszen nem is nagyon lehet vitatkozni ilyen fogalmakkal és ugye a politikában a VITA a fontos. Hogy legyen miről beszélni, vitázni, veszekedni, felháborodni, megdöbbenve konstatálni.
Csak úgy megoldani például, hogy nem kell sorban állni többet a fináncoknál (legutóbbi kalandomkor a sorszámom alapján 4oo ember volt előttem, és nagyon boldog voltam, hogy gyakorlatilag csak 5o-et kellett kivárnom, mire az ablakhoz kerültem)... ez nem politizálás. És ez nem eredmény. Szakértőket juttatni a szakértőket igénylő pozíciókba jól beszélő, rafinált és nyakkendős fejek helyett? Micsoda bizarr ötlet!
Bennem van a hiba!
És mindezek ellenére nem akarom megjavítani magam! A kampány undorító volt és úgy éreztem, az a párt, amelyhez én „osztásból” tartozom, tudomást sem vesz az olyan fajtájú, intellektusú, igényű emberekről, mint amilyen én is vagyok, elmentem szavazni. És nem a kampányt jutalmaztam, hanem emberekre szavaztam. Az én szavazatom olyan embereket juttatott a parlamentbe, akik hozzám hasonlóan „hibásan” gondolkodnak. És nem is volt szükségük kampányra, tulajdonképpen – eddigi munkájuk kampányolt helyettük. Amúgy meg profik, szerények és elhivatottak. Tényleg. Nem pózból. Miattuk hiszem, egyszer majd sikerül végleg „elrontani” a játszmázást, allűrt, arroganciát, bikkfanyelvet jelentő közéleti szereplést. Mert igenis lehet más a politika. Lehet más a kampány.
lásd:http://foter.ro/cikk/20161211_bakk_miklos_az_rmdsz_tulnyerte_magat_es_ennek_ket_oka_van
lásd: http://www.maszol.ro/index.php/velemeny/73893-az-onbizalom-visszaszerzese-publicistaink-a-parlamenti-valasztasokrol
