A karácsony talán akkor a legvarázslatosabb, amikor kisgyermekként várod a csodát, majd következik néhány év, és kissé átalakul az ünneped. Aztán amikor kisgyermekes szülővé válsz, újra a titokzatosságé lesz a főszerep. Megpróbálod már az adventi naptárat úgy összeállítani, hogy a közös barkácsolásról, a minőségi együtt töltött időről, a hangolódásról, lelassulásról szóljon az ünnepet megelőző időszak. Közben meg történik az élet. Közbeszól, újratervezésre késztet, s rácáfol mindarra, amit gondosan meg- és elterveztél. Más családokhoz hasonlóan nálunk sincs ez különben.
Advent első vasárnapjára elkészültek az adventi koszorúk (Pannának és Matyinak is saját ízlés szerinti), sikerült díszbe öltöztetni a lakásunkat, nagy reménnyel néztük az adventi naptárba rejtett színes cetliket, s vártuk az első gyertyagyújtást. A gyermekek jobban, mint mi, vasárnap hajnali háromnegyed hétkor ugyanis azzal ébresztettek, hogy előkeresték a tavalyi angyalpálcát, s azzal csilingeltek az ágyunk mellett, hogy: éééébreeeesztőőő, gyújtsuk meg az első gyertyát, s nézzük meg az aznapi feladatot. Mit mondhatnék, nagyon távolinak éreztem a békességet, amit erre az időszakra (is) kívánok magamnak és másoknak...
Következtek az adventi hétköznapok, s a rengeteg napi teendő mellé még az extra hangolódásra sarkalló, azt elősegíteni hivatott programok is bekerültek a családi naptárba. Valahogy úgy éreztem, rohanunk egyik alkalomról a másikra, hogy végre lenyugodhassunk, ráhangolódhassunk, megpihenhessünk az ünnepen. Este pedig beestünk a házba, indult is a hajcsárkodás, hogy mielőbb ágyba kerüljünk, hogy reggel kezdődhessen minden elölről. Normális ez? Vagy ez lenne a normális? Hogy nincs idő elkészíteni a kézimunkát, amit szeretnének, vagy megsütni a kekszet, amelyet az adventi naptár feladataként kaptak, esetleg elolvasni a 24 adventi meséből az aktuális aznapit.
Kétlem… Mégis így alakult.
Végül karácsony nagyhetén jutottunk el oda, hogy az extra programokra nemet mondtunk. Nem akartunk sem újabb adag mézeskalácsot díszíteni, sem betlehemest nézni. Így sikerült rohanás nélkül megérkezni Panna ovis ünnepélyére, ahol a közös énekléssel fűszerezett mese, a csillogó tekintetek és el-elcsukló hangok közepette egy kicsit megcsillant a karácsonyi varázslat, az ünnep igazi formája, s ezzel kicsit közelebb kerültünk ahhoz, amilyennek szeretnénk az ünnepet. Most már csak tennünk kell azért, hogy valóban békés, szeretetteljes és meghitt legyen. Hátha sikerül, s nemcsak nekünk.
