Harmadik alkalommal vettem részt ünnepre – karácsonyra, húsvétra – hangoló foglalkozáson az Erdélyi Hagyományok Háza Alapítvány szervezésében, a visszatérő arcok és az otthonos hangulatban zajló közös alkotás pedig megerősített abban: a legkönnyebb módja és a legjárhatóbb útja a hagyományaink megőrzésének, ha közösen, közösségben gondolkodunk. Hiszen mennyivel jobb a tojásírás is, ha közben elbeszélhetjük a mindennapok bajait, ha elleshetünk egymástól új formákat, mintákat, ha a végeredményt van, akinek megmutatni, ha a viaszmelegítő használata mellett az élményen is osztozhatunk.
Tankó Eszti néni a folyamat első lépéseként kezében megmelengeti a tojást, mert azt vallja, a túl hideg tojásra nem lehet szépen írni. Aztán nekilát, és általa megérthetjük, miért is nevezik a folyamatot tojásírásnak, nem rajzolásnak vagy egyébnek: tűpontosan, kimérten, közben mégis a lehető legtermészetesebb mozdulatokkal kerülnek fel sorra a „gyöngybetűk”, a vonalak és görbületek a tojásra, mindez fejből, ahogy mondja Eszti néni, mert egy idő után már onnan veszi elő az ember a mintákat. Tojásírás közben mindenkivel kedvesen beszélget, mesél annak, aki kérdezi, és mire a körülötte lévők észbe kapnak, már újabb díszítésre váró tojást vesz a kezébe. Mint mondja, mindig előre elgondolja, milyen öltözetet szán a tojásnak és általában nem is vegyíti a mintákat, mert szerinte van belőlük elég sok fajta így is. „Egyszer mondjuk volt olyan, hogy valamit eltévesztettem írás közben, s abból minta lett, amit azóta is használok” – mesélte.
Tankó Eszti néni népviseletben írta a tojásokat. A fotók a szerző felvételei
Eszti nénitől megtudtuk, a gyimesi hímes tojás színe Jézus „vérehullását” szimbolizálva mindig piros, a tojásírás ideje pedig nagypéntek. Mivel a katolikus hagyomány szerint ezen a napon már nem illett dolgozni – ahogy fogalmazott, „nagypénteken még a fecske se rakja fészkét” –, a hímes tojások elkészítése kikapcsolódásnak, az ünnepre való ráhangolódásnak számított. A népszokás szerint a húsvéti bárányt is nagypénteken vágták, Jézus kereszthalálának napjához kapcsolódva.
Töltött rózsa, hatcsillagos, herelapis, ördögtérgye – sorolja a hímestojás-mintákat Eszti néni, és bár többségüket fejben őrzi, évről évre azért megtart néhány megírt tojást, a bonyolultabb díszítéseket pedig füzetbe is lerajzolja arra az esetre, ha egy év alatt elfelejtené. A minták nagy része beosztásos, a tojást hosszanti, majd keresztben, egymásra merőleges csíkokkal osztja fel egyenlő részekre, a találkozási pontok pedig kapaszkodókat nyújtanak a kitöltő formák, elemek írása közben.
A gyimesi lányok és asszonyok kesicével írnak, Eszti néni is magával hozta sajátjait, amelyeket még férje készített neki közel tizenöt éve és azóta is azokat használja a tojások kidíszítéséhez. A módszer sokak számára lehet ismerős: a forró viaszba mártott kesicével kialakításától függően vékonyabb és vastagabb vonalakat húzhatunk a tojásokra, a langyos vízben történő festést követően pedig rezsón forrósított ronggyal áttörölgetve a tojásról lejön a viasz és ott marad utána a piros szín és a minták kavalkádja. „A viaszt állandóan tűzön tartottuk, mert forró kell legyen és akkor nem cseppen le, akkor szépen ír és akkor jó” – meséli a folyamat kulisszatitkait Eszti néni. A kalákában a kisebbek kipróbálhatták a biztonságosabb, főként Moldvában elterjedt gicés módszert is, amely során az írókát kell felmelegíteni, ezt követően kemény viasztömbbe nyomni, majd felírni vele a mintákat a tojásra.
Csupaszon érkeztek, hímesen mentek haza a tojások
A beszélgetésben és gyerekzsivajban azért szorgosak voltak a kezek is, hiszen egy-két óra elteltével a festővíznél és a viasz letörléséhez használt rezsónál is hosszú sorok alakultak ki, lassan minden hímes tojás elnyerte végleges formáját. Ahogy Eszti néni is elmondta, kevés fiatal műveli ma kellő hozzáértéssel a tojásírást, de azok, akik rászánták az időt és elsajátították a fortélyait, reményt adnak a hagyomány fennmaradására. Jó lehetőséget adnak az Erdélyi Hagyományok Háza Alapítvány iskolákban tartott húsvéti foglalkozásai és tojásíró összejövetelei is, ahol a gyerekek is belekóstolhatnak a folyamatba, természetes kíváncsiságuk és kreativitásuk által sajátítva el a módszereket.
A kalákán alkalmam volt elcsípni egy beszélgetésrészletet két kislány között: azt próbálták kibogozni, hogyan is kell megfelelően megtámasztani a kezet a tojáson ahhoz, hogy egyenes vonalakat lehessen húzni. Bár kezdetben eltért a véleményük, hamar közös nevezőre jutottak, majd nekiláttak a következő tojások írásának. Azoknak, akik már fiatalkorban, évről évre részt vesznek ilyen és ehhez hasonló csoportos foglalkozásokon, húsvéti kalákákon, a tojásírás és egyéb szokások megőrzése – szüleikhez, nagyszüleikhez hasonlóan – az élet nyilvánvaló velejárója lesz és marad a továbbiakban is. Talán hagyományaink fennmaradásának titka is ebben rejlik: ha úgy tekintünk tradícióinkra, mint szokványos, hétköznapi dolgokra, akkor a gyakorlásuk és továbbadásuk, valamint az átvételük és megőrzésük is természetes, magától értetődő folyamattá válik.
A kalákáról készült fotóriport ide kattintva tekinthető meg.
