Listákra és statisztikákra tehát, legalábbis Covid-viszonylatban, nem érdemes mérget venni. De még vakcinát sem: vagy a rendszerek tökéletlensége, vagy pedig készakarva (felsőbb utasításra) torzított adatok képezik a naponta frissülő számbavétel alapanyagát, amelyből mi, sajtósok és a hírfogyasztók egyaránt, úgy véltük, jó, ha frissiben közzétesszük, ettől lesz tájékozottabb az egyre aggodalmasabb arcot vágó közönség.
Most már nem is annyira egyértelmű ez a szakmai dilemma; a Johns Hopkins meg az Egészségügyi Világszervezet is hozott anyagból dolgozik, nincs módja ellenőrizni, hogy az elhunytak száma tényleg közelít-e a reálishoz. A kínaiak szavahihetőségéről már több ízben meggyőződtünk, de kétlem, hogy India, a maga mintegy másfél milliárdos népességével átlátja a helyzetet. Vagy Irán, ahol szatellit felvételekről derült ki, hogy mekkora köztemetőket nyitottak meg, miközben Teherán enyhe terjedésről nyilatkozott. Az olyan térségek, mint a polgárháborús Szíria és a majdnem hermetikusan elzárt Észak-Korea pedig nulla valóságtartalmú információval „szolgálnak” járványügyben.
És mégis – jobb híján – reflexből vagy kényelemből, a lajstromok nem hiányozhatnak a hírfluxusokból. A témába illő hazai értesülésekkel is bőven van gond, elég, ha a kommünikék szerkesztési módjának váltakozásait figyeljük. Az időjárás-jelentés és a valutaárfolyam mellé bekúszott a COVID-lista, mint napi tájékozódási minimális igényszint-adalék. Százalékok, grafikonok, interaktív térképre kivetített adathalmazok: mintha a jól informáltságnak vélt állapot megvédene, illetve az enyhülő szakaszokban a reményt éltető napi dózis lenne. Sokszor a kétségbeesés súlya is tűrhetőbb volt, mert a számsorok viszonylagossá tették például a honi állapotokat: mihelyt Itáliában, de Spanyolhonban, a briteknél, vagy a szintén példaként emlegetett franciák térfelén riasztó dinamikák mutatkoztak, itthon a szörnyülködés mellé odasomfordált a „nálunk jóval kevésbé tragikus” be nem vallott érzete.
Tény, hogy a járvány lezárultával (amely nem lesz egyenlő azzal, hogy az egészségünkért felelős Világszervezet ezt ünnepélyesen bejelenti) is nehéz lesz összesíteni, hogy tulajdonképpen mennyi áldozatot is követelt a COVID-19. Az emberéletekben számlált veszteség, még ha „tolerálható hibaszázalékkal” is, sejteti majd a kór pusztítását. Mely így is viszonylagos: mert nem szerepelnek az elhanyagolt krónikus betegek morbiditási adatai, azok lajstroma, akik mellől kihaltak a megfertőzött családtagok, és ők meg egyszerűen éhen pusztultak.
A roncsolás másik, még kevésbé számon tartható (és kérhető) vetületei a legkülönfélébb pszichózisok felerősödése, vagy újabb lelki bajok megjelenése, az a nyomat, aminek körvonalairól (és mélységéről) legfeljebb elméletileg tudunk bármit is mondani. A számhalmazok mögötti összefüggések valós hálózatáról pedig az ősszel egyetemre jutó szakember-jelöltek fognak vaskos – és remélhetőleg tanulságos – doktori disszertációkat közreadni.
