„Tehát amennyiben alanyi költészetet művelek, azt a tárgyias költészet felől teszem, a tárgyiasságot pedig az alanyiság felől érem el” – idézett Csutak Gabi moderátor a szerző egyik interjújából, és arra kérte őt, fejtse ki, mire gondolt itt a költő. – Most hull le a lepel a nagy kamuról – hangzott a szellemes válasz Láng Orsolyától. Ezután a hosszabb választ is megkaptuk: ha személyes élményekből táplálkozik és azért ír meg valamit, hogy jobban megértse azt, megpróbál hátralépni és kívülről látni önmagát, illetve a helyzetet. Ha viszont azt érzi, hogy a téma túl tárgyias, személyesítéshez folyamodik, és átszűri magán, hogy a saját nézőpontján keresztül személyes vetületben tudja az adott kérdést tálalni. A költő sok esetben a két pozíciót ugyanazon versen keresztül is képes váltakoztatni. Az Apró balladák képei zárósoraival lehet ezt leginkább példázni: „mi akarsz lenni, kislányom? / asztal - - / terítsenek meg és nyújtsák ki alattam a lábukat / aztán valamit döntsenek fel rajtam véletlenül.”
– Akármiről írunk, az csak részleteknek a kiragadása – magyarázta Láng Orsolya. Szerinte ugyanis az életrajzi költészet nem mindig célravezető, az ember a költő, író magánélete helyett inkább arra kíváncsi, hogy az egész hogyan fedezhető fel a részecskékben. Ugyanis a költő tapasztalata szerint az az izgalmas az irodalomban, hogy nem mond el mindent. Vagyis az olvasóra bízza, hogy a részletekből a nagy egészet összerakja.
A szerző az est folyamán több versét is felolvasta. Néhányat Tallinnban írt, ahová végül nem költözött, mert nem akarta egész életében ott énekelni azt, hogy Gyere velem a Hargitára. Azt is elárulta, ha épp nincs az írás sodrásában, fogalma sincs, hogy kell verset írni, nem tudja elmagyarázni. Elmesélte, nem ír folyamatosan, hiszen képzőművészettel is foglalkozik, így a médiumok váltakoznak. Olyan pillanatai is vannak, amikor azt érzi, nem tudja, hogyan kell rajzolni, hiszen éppen akkor nincs a rajzolás áramlatában.
A könyvbemutató egyik visszatérő motívuma a nosztalgia volt. Láng Orsolya két utat lát ennek megközelítésében: az egyik, amikor az ember képtelen szembenézni az idő múlásával, és gyakorlatilag a múltban ragad. A másik, amelyet ő maga is járni szokott, ha nosztalgia fogja el, megpróbálja valahogy csillapítani, visszamenni a helyre, végigjárni a régi utcákat. Így tett most Kolozsvárral is, pedig szerinte ez már nem az a hely, ahol az egyetemi éveit töltötte.
Amikor a könyvbemutatón részt vevő újságíró lépten-nyomon azzal szembesül, hogy a moderátor a szerző helyett, önmaga felé fordítja a reflektort és minden kérdést terjengős tudásvillogtatás előz meg, nehezére esik megjegyezni, leírni, esetleg idézni a kérdésekből. Többen sóhajokkal, fejfogással jelezték, ha egy-egy eszmefuttatás túl hosszúra sikerült, az irodalomhoz értők arcára is néha kiült, hogy kínos és kellemetlen a helyzet. Nagy költők nevével és még nagyobb bölcsészkifejezésekkel dobálózni általában nem szerencsés. Ezúttal sem volt az.
