A clujulcultural.ro portál tájékoztatása közli azt is, hogy az épület, amelyben a magán művelődési központ kap majd helyet, jelenleg az Asociaţia Patronilor şi Meseriaşilor nevű egyesület tulajdonában van, amelynek a művelődési minisztérium fennhatósága alá tartozó Városi Művelődési Házzal folytatott hosszas pereskedés után „sikerült” bebizonyítania, hogy a két világháború közötti ún. Breasla Industriaşilor Clujeni szervezet jogutódja. A hírközlő megjegyzi, hogy 1945. után az épületben Fórum, majd Új Idők néven mozi és 1960-tól a Városi Művelődési Ház is működött, de az épület építtetőjéről és 1945. előtti történetéről nem tesz említést. A hírt a Szabadság napilap is átvette, de sajnos anélkül közölte, hogy az egykori építtető és tulajdonos kilétét felfedte volna. Nem a mi tisztünk sem a jogfolytonosság, sem az épület tulajdonjogát illető határozat helyességének megállapítása, de illendőnek tartjuk az említett hír kapcsán feleleveníteni az épület létrejöttének körülményeit és megemlékezni mindazokról, akiknek áldozatos munkája és anyagi hozzájárulása nélkül ez a szép eklektikus épület ma nem létezhetne.
A Kolozsvári Iparos Egylet
Kincses városunkban az 1830-as évektől kezdődően két kaszinó jellegű egyesület működött: az amerikai utazó, Bölöni Farkas Sándor (1795–1842), gróf Béldi Ferenc (1798–1880) és gróf Kendeffy Ádám (1795–1834) kezdeményezésére 1833. január 13-án létrehozott Kolozsvár Casino, illetve a kolozsvári kereskedők által 1837-ben megalakított Polgári Társalkodó. Az előbbi, az „úri kaszinó” néven is emlegetett egyesület tagsága – bár alapszabályzata szerint nyitott volt a polgárság számára is – elsősorban a nemesi és főnemesi osztályokból került ki, míg az utóbbi a kolozsvári kereskedőknek volt a „közértelmesség fejlesztése és az ártatlan időtöltés céljából” alakult szervezete. Hasonló egyesület létrehozása, a céhek 19. század közepétől elkezdődött fokozatos megszűnését követően az iparosok körében is felvetődött. Ezt az igényt felismerve, Krémer Ferenc (1822–1874), a német szabócéh céhmestere kezdeményezésére 1860. október 2-án Iparos Olvasó Egylet néven megalakult a „nemes társalgásra képes, ártatlan időtöltést és művelődést kereső férfiak” egyesülete.
Az első nyolc évben, az akkori neoabszolutista önkényuralmi rendszer időszakában az egyesület, alapszabályzatának megfelelően, csak kimondottan művelődési szervezetként működhetett. Az 1867-es kiegyezést követően lehetőség nyílt az alapszabályzat módosításával az egyesület tevékenységét kiterjeszteni „az iparügyek megbeszélése, előmozdítása és fejlesztése” irányába is. A belügyminisztérium jóváhagyásával 1869. augusztus 8-i hatállyal életbe lépett új alapszabályzatnak megfelelően az egyesület a Kolozsvári Iparos Egylet (röviden: Iparos Egylet) nevet vette fel, és az Olvasó Iparos Egylet jogutódjaként folytatta tevékenységét. Ettől kezdve a második világháború utáni erőszakos megszüntetéséig az egyesület, a kolozsvári iparosság gazdasági érdekképviseletén túlmenően, igyekezett biztosítani tagjai számára a szakmai fejlődés, a művelődés és a kulturált szórakozás feltételeit is. Emellett a Kolozsvári Iparos Egyletre igen fontos szerep hárult a közösségi érzés elmélyítésében, valamint – különösen az első világháború, az impériumváltás és az azt követő időszakban – a hazafias érzület és a nemzeti önazonosság és hovatartozás megerősítésében.
1884-ig az egyesület saját székházzal nem rendelkezett, tevékenysége különböző bérelt helyiségekben zajlott. Megalakulását követően 1862-ig a Vigadóban bérelt néhány teremben rendezte be könyvtárát, olvasó- és játéktermét. Innen Hintz György lutheránus lelkész házába, az akkori számozás szerinti Főtér 23. szám alatti épületbe költöztek, amelyre hat évre szóló bérleti szerződést kötöttek. Itt végül 1872-ig működött az egyesület, amikor a házbér növekedése miatt kénytelenek voltak felmondani a további bérlést. Innen Kis Lajosné Híd utcai házába tették át a székhelyüket, amíg aztán 1876-ban Benigni Sámuel (1840–1903) akkori elnök, az egylet közgyűlésének utólagos jóváhagyásával megvásárolta Hintz György már említett és időközben eladóvá vált ingatlanját. A 16 ezer forint vételárat 1876. október elsejéig három részletben sikerült törleszteni, így az egylet még az év Szent György-napján új, saját székházba költözhetett.
A saját székház léte a taglétszám növekedése mellett az egylet iránti érdeklődés és szimpátia felerősödését is eredményezte, ami az adakozási kedv növekedésében is megnyilvánult. Erre szükség is volt, mert a házvásárlás miatt felvett kölcsön törlesztése mellett az épület tatarozása és bebútorozása is jelentős kiadásokkal járt. Az erre a célra adakozók sorát Kirmayer Károly nyitotta meg 1876-ban 1000 forinttal, amihez további 446 forint adódott más adakozóktól. Az adakozásból begyült összeg 1877-ben 505 forint, 1878-ban 2200 forint volt (ebből Kirmayer Károly 1500-at, gr. Péchy Manó 500-at adományozott), és így tovább.
Nem sokkal a házvásár megvalósítása után felmerült az ingatlan hátsó, óvári része irányában fekvő és a város tulajdonában lévő Torony (városi fogda) telke egy részének a megvásárlása is, ami az egyletnek az Óvár felé való kijáratát oldotta volna meg. A telek – amelynek az ára 1431 forint és 47 krajcár volt – eladására a város hajlandónak is mutatkozott. A vásárt öt év huzavona után, 1883. május 28-án kötötték meg, aminek értelmében a város 1393 forint 12 krajcár ellenében átengedte a telket az Iparos Egyletnek.
Az új székház építése
A Torony utcára néző telekrész megvásárlásával egy időben az egylet 1883. április 8-án megtartott közgyűlésén Benigni Sámuel elnök a megvásárolt régi székház lebontását javasolta és helyébe új, a Főtérre néző székház építésének indítványát terjesztette a tagság elé a következő indoklásokkal:
– a ház elég roskatag állapotban van, ami annál is veszélyesebb, mivel a nyugatról szomszédos református egyház tulajdonában lévő ún. nagy lábasház a közeljövőben lebontásra kerül, és a támaszfal hiányában félő, hogy a székház összeomlik;
– a református egyház új épületének kivitelezését végző Maetz Frigyes műépítész jutányosabb áron tudná elvállalni az új székház felépítését, ha az egy időben történne a szomszédos épület kivitelezésével;
– az egylet tevékenységének folyamatos fejlődése következtében a jelenlegi székház egyre szűkebbnek bizonyul;
– az új székház, a jelenlegivel ellentétben, az egyesületi élet hatékonyabb és a kor igényeinek megfelelő lebonyolítása mellett lehetővé tenné a nagyobb számú és korszerűbb helyiségek bérleti díjaiból származó jövedelmek növekedését.
A közgyűlés az elnöki indítványt név szerinti szavazás után 105 szavazattal (6 szavazat ellenében) elfogadta, és az igazgató választmányt felhatalmazta a 44 ezer forint építési költség fedezésére szükséges kölcsön felvételére.
Az építkezési munkálatok, amelyeket Marchart József, Kolozsvár főmérnöke felügyelt, rövidesen el is kezdődtek, és olyan gyors ütemben zajlottak, hogy a székház 1884 augusztusában már készen is állott. Az épület ünnepélyes átadására viszont 1884. november 30-án került sor, amelyről a Magyar Polgár beszámolójában többek között a következőket írta:
„Maga a ház, az ünnepély egyik fő tárgya, már a reggeli órákban ünnepi színt öltött. Erkélyén nemzeti színű zászlók lobogtak, bejáratát fiatal fenyőágak díszítették, miket az egylet iránt való figyelemből Rosenberger Bernát küldött e czélra Gyaluból. A főfeljárat el volt borítva virágokkal, apró lobogókkal és képekkel. A nagy terem pedig, mely az ünnepély színhelye volt, minden pontján a Valter Gusztáv kárpitos jó ízlését hirdette. A bejárattal szemben néhai Krémer Ferencz és a jelenlegi elnök: Benigni Samu olajfestésű képei között volt Kiermayer Károlynak fehér függönnyel eltakart képe. Jobbra egy elszedhető s alkalmilag visszahelyezhető kar estére a zenészek számára, melyet Bak Lajos készített. Az új ház építését 1883. május havában kezdte meg Maetz Frigyes, s az egylet már a következő év augusztusában tényleges használatba is vette. Az épület tömörsége, czélszerü beosztása és a legújabb építészeti színvonalon álló homlokzata mind Maetz Frigyest dicsérik, ki a tervet, a kőmíves- és kőfaragó-munkákat végezte és végeztette. Rajta kívül a házhoz igénybe vett iparos munka a következő helybeli iparosok közt oszlott meg: Bak Lajos műhelyéből került ki az asztalos-, Demjén Ágostontól a lakatos-, Viski Imrétől a festési-, Régeni Györgytől az üveges-, Hácsek Antaltól a bádogos-, Kaukál testvérektől az ács-, ifj. Bertha Mihály és Klösz József műhelyeiből a szép szobrászati művek, Molnár Józseftől és Spaller Károlytól a kályhák.
Az udvart a fővárosi magyar aszfaltírozó társaság helyi üzletvezetője: Pollák Samu burkoltatta be és végre a folyosó mozaik padlózata Maetz Frigyesnek egy új találmánya, melyet itt alkalmazott először, így tehát e ház nemcsak az utolsó kavicsig magyar, hanem szorosan vett kolozsvári ipari termék. Az épület 11 nagy teremből, 6 szobából és két bolthelyiségből áll.
A közönség 10 órakor kezdett tömegesebben gyülekezni az emeleti nagy teremben és egy félóra múlva ellepte nemcsak ezt, hanem a szomszédos helyiségeket is. A szép női közönségen kívül ott voltak: Dr. Haller Károly polgármester, Deák Pál főkapitány, Földesy Sándor, Nagy Mór, Fekete Pál, Szvacsina Géza tanácsosok, Sigmond Dezső iparkamarai elnök és orsz. képviselő, Bogdán István alelnök, Gámán Zsigmond titkár, Várady Károly tanfelügyelő, Binder Lajos iparfelügyelő, Kiss Sándor ipariskolai igazgató, Girsik János kir. jószágigazgató, Gyarmathy Miklós alispán, dr. Finály Henrik, dr. Jenei Viktor egyetemi tanárok, Sigmond Ákos, Tauffer Ferencz kamarai tagok, Bartha Miklós az iparos ifjak egyletének elnöke, orsz. képviselő, az iparos osztály legtekintélyesebb tagjai. (…) A bejárattal szemben emelvényre helyezett zöld asztal körül középen Benigni Samu elnök, balján dr. Haller Károly polgármester, Sigmond Dezső és Tömösváry Miklós alelnök, jobbján pedig Szász Gerő, Kiermayer Károly és Benel Ferencz titkár foglaltak helyet.” Benigni Sámuel egyleti elnök ünnepi megnyitóbeszédét követően Sigmond Dezső, a Kereskedelmi és Iparkamara elnöke, dr. Haller Károly, Kolozsvár polgármestere és a felszentelést végző Szász Gerő református lelkész szólt az egybegyűltekhez.
Az Iparos Egylet székházának rendeltetése és utóélete
A Maetz Frigyes által historizáló stílusban tervezett és kivitelezett egyemeletes épület, amely mind a mai napig a Főtér egyik dísze, az elkövetkezendő években nemcsak az Iparos Egylet tevékenysége számára biztosított megfelelő otthont és egyben pénzügyi forrást, hanem a város kulturális, társadalmi életében is igen fontos szerepet töltött be. Az épület néhány termének – amelyek már eredetileg is ennek megfelelően voltak megtervezve és kivitelezve – bérbeadásával fontos és biztos anyagi forrást jelentettek mind az épület fenntartási költségeinek, mind az egylet tevékenységeivel járó kiadások fedezésére. A kétszintes épület földszintjének Főtérre néző frontján a bejárati kapu két oldalán egy-egy üzlethelyiséget alakítottak ki, amelyeket az idők során számos jó nevű kolozsvári kereskedő vett bérbe és működtette bennük üzletét. Ugyancsak a földszinten, az a tágas terem, amelyet a második világháborút követően moziteremmé alakítottak át, vendéglőként működött olyan ismert vendéglősök irányításával, mint például a jó konyhájáról híres Bogyó István. Az „iparosok házában” kapott helyet az egylet kezdeményezésére még 1869-ben megalakított, de az egylettől függetlenül működő Iparosok Hitelszövetkezete is, amelyet 1903-ban, Benigni Sámuel (aki az iparosok számára kedvezményes kölcsönöket biztosító pénzintézet igazgatói tisztségét is ellátta) hirtelen bekövetkezett halálát követően felszámoltak.
A székház emeleti termeit természetesen az egylet a maga számára tartotta fent. A kisebb-nagyobb iroda- és mellékhelyiségeken kívül itt kapott helyet a tanácsterem, az egylet több ezer könyvet és folyóiratot számláló könyvtára és olvasóterme, a kellemes közös időtöltést és kikapcsolódást szolgáló, kényelmes bútorokkal berendezett társalgó, illetve a biliárd- és játékasztalokkal ellátott játékterem. Szintén az emeleten lett kialakítva a nagy befogadású tágas gyűlésterem is, amely nemcsak a közgyűlések lebonyolítására volt alkalmas, hanem különböző rendezvények megszervezését is lehetővé tette. Az emeleten tartotta próbáit az egylet kebelében működő, de saját vezetőséggel bíró, a város akkori talán legismertebb énekkara, a Polgári Dalegylet, és ugyancsak itt tevékenykedtek az egyesület különböző szakosztályai is.
Az Iparos Egylet évenként több alkalommal is szervezett „táncvigalommal egybekötött dalestélyeket”, „jótékonysági táncmulatságokat”, alkalmi bálokat. A dalestélyek gyakori meghívottja volt a Polgári Dalegylet, de felléptek még a Nemzeti Színház művészei, a városi Katonazenekar, az Önkéntes Tűzoltók zenekara és természetesen a kor felkapott prímásai (Salamon János, Pongrácz Lajos) vezette cigányzenekarok. A rendezvények tiszta jövedelmét az egylet működtetésére és anyagi alapjának a növelésére, a könyvtár támogatására, az „aggmenház alapra” (az Iparos Egylet elaggott iparosai számára 1905-től kezdődően öregotthont működtetett a Rudolf/Decebal út 22. szám alatt, szintén saját költségén felépített emeletes épületében) és egyéb jótékonysági célokra fordították. Az Iparos Egylet székházának tágas gyűlésterme és helyiségei megfelelő teret biztosítottak a különböző helyi vagy regionális ipari kiállítások megrendezésére is. A fiatal iparos nemzedék bátorítása céljából szinte évente rendeztek munkakiállításokat az ipari tanulók, illetve az ifjú segédek számára. Az Iparos Egylet gyűléstermét gyakran bocsátotta más egyesületek (Polgári Lövészegylet, Jótékony Nőegylet, Szépítő Egylet, Fillér Egylet, EMKE stb.) rendelkezésére is közgyűlések, különböző rendezvények, jótékonysági bálok szervezése céljából, gyakran ellenszolgáltatás nélkül (fillérestélyek).
Az Iparos Egylet tevékenységét az első világháború alatt a háborús körülmények, majd 1918-tól az impériumváltással járó megpróbáltatások nehezítették. 1919 áprilisában az új román hatalom a székház helyiségeit a hadbíróság számára lefoglalta, és azokat csak 1921 végén szolgáltatta vissza jogos tulajdonosának. Szerencsére annak idején az egylet Iparos Olvasó Egylet néven, az államtól független, magánkezdeményezés eredményeként szakmai és kulturális intézményként alakult és működött, ezért a hatalmi szervek nem gördítettek különösebb akadályokat az Iparos Egylet keretében zajló tevékenységek elé. A színtiszta magyar érzelmű tagsággal rendelkező Iparos Egylet nyílt politikai tevékenységet soha nem folytatott, de a nemzeti és az önazonosságtudat megerősítése érdekében kifejtett tevékenysége ezekben a nehéz években igen nagy jelentőséggel bírt. Ahogy teltek az évek, az impériumváltást követő letargikus állapotból felébredt egylet fokozatosan megerősödött, és a második évtized közepére a város egyik leglátogatottabb magyar intézményévé, a „műveltség házává” nőtte ki magát. 1927-ben tagjainak száma elérte az 1200 főt, akik szívesen vettek részt az egylet által szervezett különböző előadásokon, szórakoztató rendezvényein, vagy töltötték szabadidejük egy részét a székház játékszobáiban, társalgójában és könyvtártermében. A nagy létszámú magyar nemzetiségű polgárt megmozgató rendezvényeket a román hatóságok fokozatos figyelemmel kísérték, és a legártatlanabbnak tűnő, de általuk „súlyos törvényellenességként” elkönyvelt „kihágásokat” is súlyosan megtorolták és büntették. Nagy port kavart az 1932-ben történt „himnusz-ügy” néven elhíresült incidens, amelyet a szilveszter éjszakáján elénekelt magyar himnusz váltott ki. Az egylet akkori elnökét, Hevesi Józsefet (1857–1945) felbujtás vádjával perbe is fogták, aki emiatt, az egylet becsületét védve, megvált elnöki tisztségétől.
A leköszönő elnök helyébe az egylet közgyűlése Rátz Mihály (1884–1962) építészmérnököt emelte az elnöki székbe, aki a gazdasági válság és a háborús időszak idején, majd a „kis magyar világban”, elődje tevékenységi irányvonalát megtartva, igyekezett az egyesületi életet a változó körülményeknek megfelelően megszervezni. A szovjet és román csapatok Kolozsvárra való bevonulását követő (1944. október 11.), majd a demokratikus változások álcája alatt és szovjet nyomásra megtörtént kommunista hatalomátvétel a magyar alapítású Iparos Egylet sorsát – mint megannyi magyar társadalmi szerveződését is – végképp megpecsételte. Főispáni rendelettel az Iparos Egylet élére Rátz Mihály helyébe először ideiglenes bizottságot neveztek ki, majd rövidesen az egyesület tevékenységét végképp beszüntették, a kolozsvári magyar iparosság anyagi erőfeszítéséből felépített székházat és az aggmenház épületét pedig 1948-ban államosították.
