Tartani is lehet ettől a helyzettől. Félteni a gyereket. Mert az állatok elpusztulhatnak. Elüti őket az autó, vagy csak egyszerűen megbetegszenek, kimúlnak. Akkor meg mi lesz? Mi fog történni? Hogy mondjuk el a gyermekünknek? Kell ez nekünk egyáltalán?
A bátrabbak bevállalják. A színesebb, melegebb életért. Az okosak korán megtanítják a gyerekeket arra, hogy miként etessék, gondozzák az állataikat.
Már volt két gyönyörű kandúrunk, amikor Kóborka hozzánk került a Tázló-parti séta után egy nagyon hideg őszi napon. Kóborka alig egy kis maréknyi vöröses cica, akivel az akkor hároméves lányom két teljes napot végigjátszott. Kóborka harmadnap reggel megdermedve „fogadott”, minden előjel nélkül. Nem volt mit tenni, ki kellett találni a dolgok további menetének forgatókönyvét, hisz egy háromévesnek minimum ennyi jár. Így esett, hogy Kóborka levelet hagyott Lucánknak, amelyben szeretettel tudatta vele, hogy vissza kellett menjen az édesanyjához, mert tőle issza a tejet, az a legfinomabb, és a testvérei is nagyon hiányoznak. Szívből köszönte az együtt töltött két meleg napot, a sok ölelést és a közös játékot. Elbúcsúzott, majd elment. Én meg kartondobozba zártam a kis vörös emlékét is.
A levelet hangosan felolvastam, a háromévesünk elfogadta, mi több, örömmel konstatálta a helyzet állását, teljesen egyetértett a Kóborka döntésével.
Gyorsan repült el öt esztendő. Közben néha szóba került Kóborka. Néha látni vélte a lányunk, mesélte, milyen szép cica lett belőle, és még a testvérei is ott játszottak mellette. Volt, hogy az édesanyjával sétált át az úton, persze figyelmesen.
A minap mintegy magának tette fel a kérdést az azóta már szinte nyolcéves lányunk:
– Csak azt nem értem, hogy hogy tud levelet írni egy macska…
– Milyen macska?
Mert nekem mindig bele kell szólnom…
– Hát Kóborka…
És pontosan tudom, hogy elkapott tekintetemet élesen észlelte. És a csendet is, ami épp körülvett minket.
Akkor sétált be puha, határozott léptekkel Maszat, a nagy, csíkos, cirmos kandúrunk. Csak kicsit lepődött meg azon, hogy felkaptam, magamhoz öleltem, orromat a nyakán megtüremlő bundájába fúrtam.
– Anya, még megeszed!
Nevetünk.
Pedig Maszatért annó átkeltünk a Kárpátokon, hogy Pálfalváról pont egy olyan színezetű cicát keressünk, mint amilyen Marci volt, akit elütött egy autó...
Tetszik látni a lényeget?
(Borítókép: Kóborka és hároméves játszótársa. A szerző felvétele)
