Burnete nem tartozott a különösebben mediatizált kormánytagok közé
Nicolae Burnete nem tartozott a különösebben mediatizált kormánytagok közé; leghatásosabb nyilatkozata, miszerint román szakemberek megtalálták az örökmozgó nyitját, nos ez a közlés keltette miniszteri karrierjének kommunikációs netovábbját, a reakciók változatos és kiadós tömege nem is maradhatott el. Burnete pénteki szűkszavú közleménye arról tudósít, hogy döntése visszavonhatatlan, nem óhajt többé a Victoria palota kötelékében munkálkodni, és valamikor arrább lesz e tárgyban egy sajtótájékoztató is. A kommüniké a PSD vezérkar tengerparti tanácskozása előtt hangzik el, amelyről a kormányfő megelőlegezte, hogy nem kerül terítékre a kormányátalakítás, hiszen még nem ejtette meg minisztereinek értékelését. Tehát újabb iskolapéldája a jól összehangolt kormányzati munkának ez a Burnete-féle lépés. Kicsit mélyebbre ásva akár az is állhat a döntés mögött, hogy továbbra is gyalázatosan szerény költségvetésből kellett a tárcának gazdálkodnia, és a soron levő kiegészítés sem ígért semmi jót, sőt, olyan információk keringtek, hogy még abból a kevésből is lenyisszantanak, átcsoportosítanak. A távozás okaként felemlíthető egy törvénytervezet ellenséges fogadtatása: a módosítás újra centralizálta volna a kutatási munkát Romániában, erre érkeztek kendőzetlenül kritikus reakciók egykori tanügyminiszterektől - hiszen az ő idejükben (ne várja el az olvasó, hogy megszámoljam őket, éppen hányadik főtanügyér, erre külön képletet kéne kifejleszteni) a kutatás még a tanügyhöz csatoltan működött. Túlzás lenne azt a címet kölcsönözni e szövegnek, hogy például: Hanyatlik a D-kabinet, az első dezertálás. Az éppen feltehetően felelősen kormányzó csapat teljesítménye annyira nehezen mérhető, hogy Burnete professzor távozása úgymond nem oszt, nem szoroz.
Annál inkább érvágás a Macron-kormányból távozó Nicolas Hulot: a kabinet egyik legszimpatikusabb és népszerűbb tagja nem híve a homályos megfogalmazásoknak. Mandátumának alig több mint egy éve alatt nem sikerült átvinni elképzeléseit, az atomenergia-lobbi felülkerekedett, és ő úgy érezte, egyedül maradt terveivel, elvárásaival. Hulot lemondása miatt több mint 2 százalékkal drágult az állami energiaszolgáltató konszern a párizsi tőzsdén. A francia politikus ugyanis azt sürgette, hogy az 58 atomreaktor egyharmadát fel kéne számolni, ehelyett megújuló energiaforrásokra kellene átállni, hogy az így keletkezett kiesést pótolhassák. Kinevezése előtt a politikus szenvedélyes környezetvédőként szerzett elismerést és támogatottságot, valószínűleg úgy gondolta, szakpolitikákat is befolyásolhat érdemben, ha politikai eszköz is rendelkezésére áll. Hulot lemondása is szokatlan a maga nemében, egy rádióműsorban élőben közölte: „Életem legnehezebb döntését kell meghoznom. Nem akarok tovább hazudni magamnak és nem szeretnék úgy tenni, mintha a jelenlétem a kormányban biztosítaná, hogy komolyan dolgozunk a környezetvédelmi kérdéseken. Ezért szeretnék távozni ebből a kormányból, még a mai napon.”
Egy képzeletbeli drónról figyelve, a két eset valóban hasonló jegyeket mutat, szinte tőszomszédoknak látszanak, talajszintről szemlélve pedig íme, a frappáns különbségek is előjönnek. Hogy Viorica és Emanuel másként reagált a hírre, az is a borítékolható eltérések közé sorolandó.
