Létélesztő
Majdnem egy évtizeddel ezelőtt történt, de még mindig tisztán emlékszem az esetre. Az akkor már megszületett gyermekeink is jóval kisebbek voltak, mint most a legkisebb öccsük. Csendes, eseménytelen délután volt, amikor történetesen mind otthon voltunk. Egyszerre az egyik fiúcska hirtelen felült, s tisztán csengő hangocskájával, kivillantva gyöngyfehér fogait, a csínytevők villanásával a tekintetében belekiáltott a délutáni csendbe: „Keljetek fel, és éljetek!” Majd visszaült, mintha mi se történt volna, újra elmerült legóival fantáziavilágába. Teológiai szakirodalmon felnőtt feleségemmel együtt döbbenten néztünk egymásra. Mi volt ez? Amolyan ószövetségi kijelentés, mint Sámuel elhívatásának a története, esetleg közvetlen mennyei dorgálás valamilyen általunk fel nem ismert renyheségért? Óvatosan próbáltunk tapogatózni, s felderíteni e rejtélyes mondat forrását, de a beszélni még alig tudó poronty, aki az idősíkok formáit még nem merevítette le önmagában, aki a mese, az álom és a valóság között szabadon járt át, nem tudott kielégítő választ adni. Sokáig tanakodtunk feleségemmel ezen, mindaddig, amíg aztán egy magyar népmesét közösen nézve egyszercsak a kővé változtatott királyfikat a róka ezzel a mondattal hívta vissza az életre. Mi tagadás, megnyugodtunk, felszusszantunk, a világ rendje helyreállt, de a mondat mindmáig, egyféle mottóként maradt velem.
Először az gondolkodtatott el, hogy mennyire kontextusfüggőek a szavaink. Egy mondat, ami egy mese szövetében oly jelentéktelenül, magától értetődően fogalmazódik meg, teljesen átalakul, ha eredeti kontextusából kiragadjuk. Zavart okoz, és az értelmezési keret nélkül maradó elme szorgosan nekilát annak, hogy betöltse a homályos részeket. Azóta mindig eszembe jut ez az eszmefuttatás valahányszor egy-egy prédikáció után valaki elmondja, mennyire jól esett neki a beszéd, majd egy olyan gondolatsort fektet le, ami teljesen távol esik attól, ami a szándékom volt. Megvallom, kezdetben zavart, mert úgy gondoltam, hogy nem elég világosan fejtem ki a mondanivalómat, zagyva a logikám vagy éppen elhomályosítja az eredeti szándékot a bokros mondatszerkesztés. Aztán mégis arra gondoltam, hogy talán az a helyzet a valósabb, hogy egy-egy éppen az adott személyt foglalkoztató mondat megakad a tudat ágán, s önálló életre kell, kiszakad a meséből, és egy másik szövegszövet része lesz.
Másfelől pedig fiam mondata után, rögtön egy jézusi mondat tapadt hozzá: „Kelj fel, és járj!” A történet szerint van Betesdánál egy medence, amelynek víztükrét néha felkavarja egy angyal, aki pedig akkor lép be a vízbe, rögvest meggyógyul. Jézus egy béna embert néz, aki láthatóan egyre rezignáltabban szemléli önnön kiszolgáltatottságát: nincs embere, aki a vízbe segítse. Még a szenvedők között is hierarchia létezik. A kevésbé betegek vagy azok, akiknek vannak segítői hamarabb részesülnek a gyógyulásból. A legkiszolgáltatottabbak és a magányosak egyre fásuló némaságba burkolóznak, majd szép csendesen el is tűnnek a mozgékonyabbak látószögéből. Ez társadalmunk egyik alapvetően fájdalmas, nagy makulája… Jézus viszont pont ezt a harmincnyolc éve szenvedő embert szúrja ki a betegek tömegében, a legmagatehetetlenebbet, az ágyán fekvő bénát. Ám a Mester nem azzal kezdi segítő szándékú munkáját, hogy tanítványait magához intve, felnyaláboltatja a beteget, hogy előre tolakodva őt vigyék be a medencébe, hanem először a világ látszólag legbutább kérdését fogalmazza meg: „Akarsz-e meggyógyulni?” Pedig ez az alap! Itt kezdődik minden. Számtalanszor láttam, hogy bár fennen zokog valaki, panaszolva önnön testi vagy lelki nyavalyáját, az ő baja a lénye részévé vált. Esze ágában sincs keresni a gyógyulás módját, hisz boldogan eléldegél a másoktól kapott részvéten és önmaga termelte keserűségen.
Ez a beteg viszont nem ilyen. Közel negyven évvel ezelőtt megtalálta ezt a lehetséges megoldást, emberfeletti erőfeszítést téve, eljutott a medence mellé, s ott rostokol magatehetetlenül. Nézi naponta, amint ki tudja hányan megmártóznak, s a gyógyulásban bízva, megkönnyebbülve térnek haza. Elképzelhetetlen ez a keserűség! Ott feküdni a gyógyulás küszöbén, de sosem lenni képes arra, hogy átlépje a partot: ez Sziszüphosz büntetése. Másfelől az sem elhanyagolandó, hogy emberünk semmilyen más gyógymódot nem lát a maga számára. Betesdai csőlátásban szenved: vagy az a medence vagy halálig tartó bénaság, tertium non datur.
Jézus viszont radikálisan mást mond: „Kelj föl, vedd az ágyadat, és járj!” Itt most nincs alkalom kitérni arra, hogy ebben az egész történetben ez képezi majd a vita gyutacsát közte és az írástudók között, hiszen – szombat lévén – a beteg, ágya felemelésével tiltott munkát végez.
Szükségállapotos csipkerózsika álmunkból felébredve, a napokban ez a kép fogalmazódott meg bennem. Esélyt kaptunk arra, hogy végiggondoljuk életünket, és változtassunk némileg azon, ám a veszély elmúltával ugyanúgy és ugyanott folytattuk, ahol márciusban abbahagytuk: sietés, robotolás, ideges dudálás a forgalomban, folytonos önző tülekedés. Az egész világ egy bénán fekvő beteg. Látja a gyógyulás lehetőségét, de kívülről várja a segítséget, csak fel kellene állni. Persze, harmincnyolc évnyi fekvés után nem olyan könnyű felállni… Az embernek elsorvadnak az izmai, az idegpályák elhalnak, bizonyára első lépései imbolygók, első napjai fájdalmasak voltak. Ugyanez igaz a világra nézve is. Nem könnyű megváltozni, de a jobbulás munkával, fájdalommal jár.
Mostanában többször is elfog a vágy, hogy mégiscsak másképp kellene élni, a rutin bénaságából fel kellene kelni, az életünk folyását kezünkbe kellene venni. Lehet, hogy egy kicsi gyerek, ropogós tiszta hangon el kellene mondja mindnyájunknak: Keljetek fel, és éljetek! Ámen!
