Az első keresztények az ókori világ megvetetteiként élték napjaikat. A legenyhébb viszonyulás feléjük a gúny volt. Krisztianói-nak, azaz krisztuskáknak, felkentkéknek csúfolták őket a körülöttük élők. Nyilván a legextrémebb viszonyulás az volt, hogy vadállatok elé vetették, sőt válogatott kínzásokkal ölték meg őket. Csodabogaraknak számítottak, nem is a meghaló és feltámadó vezetőjük miatt, hanem elsősorban azért, mert azt hirdették, hogy rabszolga és főúr ugyanazzal a mércével méretik, kardot ragadni, emberi életet oltani bűn, a vagyon és előrehaladás csak látszat, a birodalom káprázat, de van egy másik ország, ami nem függ Rómától, hanem hatalmasabb annál, s amelyben a béke és igazság uralkodik mindenki számára. Ebben az országban a király – azaz Isten – nem trónon székelő nagyúr, hanem elsősorban szülő, aki asztalt terít gyermekei számára, s várja őket, hogy egyként részesüljenek a bőségben. Hirdették és vallották, hogy e világ mögött van egy igazibb, ami nyitva áll mindenki számára. Más szavakkal a mögöttes világot látták, és ezért készek voltak a legnagyobb áldozatra is. A mögöttes világ ma is létezik. Árnyként ott húzódik meg a politikai szándéktól és gazdasági érdektől meghatározott „valóság” mögött, csak meg kell látni… Ám sajnos ma sem látjuk igazán.
Az első keresztények az üldözések elől a nagyvárosok csatornáiba menekültek. Ezekbe a földalatti útvesztőkbe, ahová még a légiósok sokat tapasztalt, de fensőbbségükben kifinomult szimata nem kísérte el őket. Büdös kanálisokba bújtak, hagyva, hogy a bűz fedje el tisztaságukat. Ebben a perverz nyugalomban álmodták az új édent a világ számára. A csatornák találkozási pontjainál templomokat létesítettek, ahol a paradicsomot rajzolták meg naiv és gyermeteg eszközeikkel. Nem túlvilági gyönyörökről, hanem evilági méltányosságról álmodtak, miközben megtörték a kenyeret és imádkoztak ehhez a furcsa Istenhez, aki nem akart beleszólni a világ eseményeibe, nem sarkallta harcra a katonákat, hanem békét és szeretet hirdetett.
Mintha meghatározná őket ez a sajátos kettősség. Vezérük és mesterük pusztai istállóban született, pásztorok és szegény emberek között, de érkezését mennyei angyalok hirdették. Vallásos életük egészét a szegénység jellemezte, de szertartásaik során Isten asztalánál voltak válogatott vendégek. Összejöveteleik a félelem jegyében zajlottak, de a közösség egybegyűlése ember nem látta magasságokba emelte őket. Sár és gyöngy, érték és sötétség, illat és bűz, szegénység és remény kettősségében éltek naponta.
Ám ebben a sokszor perverz kettősségben tolongtak hozzájuk a bízni akarók. Mert végre valakik merték kimondani, hogy a király (a mi esetünkben a császár által megtestesített rend) meztelen. Igazságtalanságra épül, amelyet csak ez a szegényes öltözetbe burkolt csürhe tud leleplezni. A világ szomjazta az igazságukat, ők meg bővizű forrásként hirdették a másságot. Utálta is őket az „establishment”… Katonákkal vadásztak rájuk, kommunikációs apparátust működtettek ellenük, az elrettentés eszközeit vetették be, de mindhiába. A történelem kerekei mozgásba lendültek, s alig párszáz év alatt a katakombákban sínylődők a világ vezetőivé avanzsáltak. És ez okozta a vesztüket: „Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, lelkében pedig kárt vall…?” (Mt 16,26) – visszhangozták eredménytelenül az immár bazilikákban uralkodó püspökök és diakónusok hatalomtól kövérré vált füleibe a jézusi tanítások. Belepusztultak igazukba. Az igazság szabaddá tette őket, s a szabadság a hatalom rabságába vetette ismét közösségüket. A történelem fintora, hogy a kereszténység akkor bukott meg, amikor sikeressé vált.
Elgondolkodtató párhuzam… Civilizációnk, jelenünk, valóságunk akkor bukott meg, amikor sikeressé vált. Látszólag mindent elértünk, de elég volt egy szemmel nem látható akadály, egy pornál is kisebb küszöb, hogy minden rommá váljon. Mert kétségtelenül a világunk szétesett. Ami hatalmasnak tűnt értelmetlenné vált, s ami kicsi volt korábban hatalmassá nőtt. Látszólagos biztonságunk szertefoszlott, és az ember ismét katakombákba szorult. Otthonainkba menekültünk, ahol várnak ránk egyéni és emberi létünk bűzei és egyenetlenségei. Ki merne ma – ebben a magánzárka életben – esküdni a hatalmasok hatalmára? Vezetőink vállukat vonogatják, hárítanak, és zavaros rendeletekkel próbálják palástolni a napnál világosabb tehetetlenségüket. A baj az, hogy elhittük, a legjobb az, ha rábízzuk magunkat egy csoportra, akik helyettünk és értünk gondolkodnak, akkor nekünk is jó lesz. Na, ez kérem hamisnak bizonyult. Vissza a katakombába! Ez az új és egyedül értelmes jelszó. Vissza civilizációnk büdös, de annál értelmesebb Cloaca maxima-jába, ahol a félelem határozza meg a hétköznapot és a bűz lengi be a szentséget, de legalább van szentség...
Vissza az alapokhoz! Az egyedüli értelmes jelszó, ami arról szól, hogy az életünk értéke olyan törékeny, mint a cserépedényben pihegő palánta. Pál még a katakomba-lét előtt ráérzett az akkor még civilizáció-mentes igazságra, amikor az egyedül célravezető sorokat tollba mondta: „Mindenütt szorongatnak minket, de nem szorítanak be, kétségeskedünk, de nem esünk kétségbe; üldözöttek vagyunk, de nem elhagyatottak, letipornak, de el nem veszünk…”
Amikor minden kötél szakad, érdemes előkaparni az alapokat. Ezekben a nehéz időkben erőnket csak Istentől származtathatjuk. Félni, aggódni lehet, de csüggedni, elbátortalanodni nem szabad! Ehelyett érdemes értékeinket csatasorba trombitálni, és elrendezni szép katonás sorba őket, hogy innen, az alapokról, e vész lejárta után újra összerakjuk azt, ami darabokra hullt, s felépítsünk egy világot, ami jobb lesz, mint a korábbi. Kaptunk egy esélyt az újraindulásra, ezt ne rontsuk el! Ámen!
